FIGYELEM!

Látogass el az új blogomra is, ahol csak és kizárólag a KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK című regényemmel foglalkozom! Direkt link a jobb szélen!

2017. április 14., péntek

Kendőzetlenül, őszintén... Így született a könyvem, így születtem én

No! Csak rávettem magam, hogy megírjam ezt a posztot, habár még magam sem tudom, hogy mit szeretnék, pontosabban, hogy mit kellene írnom. Meglepő, de amint szétfutott a hír, hogy megjelent az első regényem, egyre többen keresnek fel azzal, hogy segítsek nekik elindulni az íróvá válás rögös útján. Segítenék én szívesen, ha tudnék biztos receptet. De, mivel ilyen tudás még véletlenül sincs a tarsolyomban, ezért inkább leírom, hogy én személy szerint hogyan csinálom.

Nem fogok olyan klisékkel kezdeni, hogy olvass sokat. Erről már azt hiszem írtam ezen a blogon (vagy valamelyik másik blogom egészen biztosan) és ezt egyébként is tudja mindenki. Nem járja, ha valaki többet ír, mint olvas. Legalábbis, szerintem.

Úgy gondoltam, hangzatos „így csináld” helyett, inkább írok magamról. Kendőzetlenül, őszintén…

Szóval, hadd szóljon!

Mikor elkezdtem írni a Kavargó Rózsaszirmok című regényemet, még 19 éves kis újságírótanonc voltam a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. Imádtam írni, és minden lehetőséget meg is ragadtam arra, hogy elvállaljak egy-egy plusz feladatot, vagy elkészítsek egy interjút, riportot, stb. Ez persze feltűnt a tanáraimnak is, na meg az is, hogy elméletileg tehetségem van az íráshoz. A biztató szavak éppen elégnek bizonyultak ahhoz, hogy egy kicsit elhiggyem magamról, hogy tudok írni. Az írás iránti szeretetem és megszállottságom azonban nem ekkoriban kezdődött, az sokkal korábbi termés.

Általános iskolás voltam, egészen pontosan harmadik osztályos, mikor is véletlenül itthon felejtettem a fogalmazás tankönyvemet, így a tanító nénim ahelyett, hogy leszidott volna, elküldött egy félreeső sarokba, hogy foglaljam el magamat, majd otthon átveszem anyukámmal az anyagot. (Anyukám a születésem előtt tanított). Így is tettem, közben pedig nagyon szégyelltem magamat, hogy ilyen figyelmetlen voltam. Inkább tényleg meghúztam magam csöndben és próbáltam nem zavarni az órát. (Egyébként sem volt jellemző rám, hogy rendetlenkedem). De hát hogyan is lehet elfoglalni magamat egy tanórán úgy, hogy még véletlenül se adjak okot arra, hogy a tanító nénim még nagyobbat csalódjon bennem? (Akkoriban ez nagyon fontos volt, na, jó… most is). Jobb híján kikutattam a táskámból a füzetemet, azt a fajtát, amiben szélesebbek a csíkok. Azt hiszem, harmadik osztályban az volt a sztenderd. :D Aztán, írni kezdtem. Méghozzá verseket.

Ekkor születtek az első kis bugyuta verseim a plüss állataimról, a családomról, a barátaimról, a kutyáimról, vagy egyszerűen csak a kis örömeimről és bánataimról. Az óra végére teleírtam a fél füzetet, és annyira elkapott a hév, hogy itthon sem tudtam leállni. Egyre csak írtam és írtam, de persze, nem mutattam meg senkinek. Még anyukámnak sem. Akkoriban eléggé szégyellős voltam, na meg aztán mégsem járja, hogy egy kilenc éves kislány verseket firkantson ahelyett, hogy babázna, nem igaz?  Fogalmam sincs, hogyan, egyre komolyabb hangvételű versekre váltottam, persze az én kis gyermeki lelkületemet nézve voltak ezek „komolyak”. Igazából, van olyan, amit a mai napig megkönnyezek. (Megvannak ám). Ilyen például az a versem, amit apukámról írtam. (Aki nem tudná, 6 éves koromban elhunyt). Olyan elfojtott lelki fájdalmak tükröződnek ezekben a gyerekkori verseimben, amiket talán még sok felnőtt sem lenne képes megérteni. Ezt tényleg csak az értheti, aki átélte… Szóval, azt mondanám, hogy első körben talán egyfajta lelki megnyugvást, a lelki fájdalmak feloldását jelentette számomra az írás.

Nem sokkal később felkerültem felsőbe, ahol egy végtelenül cuki magyartanárnőm volt. Ő volt a kedvenc tanár nénim, és így utólag van egy olyan érzésem, hogy ő is nagyon szeretett engem. Hála az égnek, sokszor kaptunk olyan házit, hogy fogalmazást kellett írnunk. Szerintem ettől a legtöbb osztálytársam falra mászott, én viszont imádtam. Ha egy-két oldalt kellett írni, én akkor írtam ötöt, vagy még többet. (Ez a rossz tulajdonságom a mai napig megvan. Nem feltétlenül válik előnyére egy „újságírónak”, ha nem tud parancsolni a tollnak). Talán már egyik volt tanárom és osztálytársam sem emlékszik, én azonban a mai napig őrzöm az emlékét, hogy egyszer kaptunk egy olyan feladatot, hogy egy kitalált történetet írjunk Pocsajról, a szülőfalunkról. Én egy olyan fogalmazást írtam, amiben Pocsajt megszállták az űrlények, ami – állítólag – annyira jóra sikeredett, hogy körbejárta az egész iskolát. Nem nagyon örültem neki. Utáltam a középpontban lenni, és már ekkor is volt egy olyan érzésem, hogy írni „ciki”, mert a legtöbb ember nem szokott ilyet csinálni, én pedig nem akartam kilógni a sorból. Most már azt mondom: Teszek rá! Írni menő, írni büszkeség, írni fantasztikus. Hülye lennék nem kihasználni azt a tehetségemet, amivel a Jóistenke megáldott. Biztosan célja van velem, ha megajándékozott ezzel a képességgel.

Ez volt az az időszak, amikor kezdtek elterjedni a háztartásokban a számítógépek. Legalábbis, édesanyukám megajándékozott minket eggyel. Windows 98 volt, és pentium kettes. Sosem felejtem el. És, hát mit csinál egy gyerek? Kíváncsiskodik, felfedez, élvezettel tanul. Nem érdekelt a paint, sem a játékok, a Power Point annál inkább. Próbálgattam, hogy mit lehet benne megcsinálni és mit nem. Formázgattam, írogattam és olyannyira élveztem, hogy született egy több száz diából álló fájl, „Ebugatta, a kutyamagazin” néven. (Már akkoriban is kutya-fanatikus voltam). Szerintem észrevétlenül ekkor orientáltam magamat az újságírói pálya felé.

Középiskolás koromban aztán háttérbe szorult a dolog, pontosabban, teljesen átalakult. Bejött a „depressziós” tini időszak, amit versírással próbáltam túlvészelni. Számtalan versem született ezekben az években, nagy részük elég komor hangvételű, vagy éppen nyálas-szerelmes. Igazi tini-lelkülettel megalkotott írások voltak ezek. Na, meg a novelláim és az apró kis szösszeneteim, amiket ekkortájt kezdtem el firkálgatni, a legnagyobb titokban. Senki sem tudott róla. Nem akartam, hogy kinevessenek. Közben pedig olvastam. Rengeteget olvastam. Köszönet és hála érte Rowlingnak, mert a Harry Potter sorozat volt az, ami tényleg, totálisan elvette az eszemet, és a hatására egy soha véget nem értő szerelem szövődött köztem és a könyvek között. Azóta persze mást is olvasok, de a fantasy valahogy örökre beírta magát a szívembe.

Így pedig egyértelmű volt, hogy a saját történeteimben is egyre többet megjelent a fantasztikum, míg 17 éves koromban el nem kezdtem írni egy regényt, „A fény gyermeke” címmel. Fantasy volt, romantikus és még nagyon-nagyon kidolgozatlan. De imádtam, és nagyon sokat tanultam belőle. Aztán, bejött a Twilight-láz, mindenki blogolni kezdett és fanfiction-öket kreáltak. Hát, én is elkezdtem blogolni. Szerencsére. A blogolásnak köszönhetően ugyanis nagyon sok hasonszőrűt ismertem meg, és rájöttem, hogy nem is vagyok én olyan különc, csak csőlátásban néztem magam elé, ahelyett, hogy próbáltam volna magamat kiszakítani a kis komfortzónámból, hogy messzebbre lássak, és ezzel egyidejűleg kitágítsam a látókörömet. Megtették ezt helyettem, vagy inkább azt mondanám, hogy értem, azok az emberek, akikkel ebben az időben iszonyatosan szoros, virtuális barátságokat kötöttem. Utólag is köszönöm nekik a hatalmas seggberúgást, na meg a sok átadott írói fogást, amit észrevétlenül tanultam el tőlük.

Itt már közeledünk a jelenhez. Elkezdtem a főiskolát, ezzel együtt pedig még több hasonszőrűvel ismerkedtem meg, immár személyesen is. Kezdtem elhinni magamról, hogy jó vagyok, hogy van helyem ezen az úton, ezért pedig iszonyatosan hálás vagyok a tanáraimnak, akik motiváltak és a kezemet fogva vezettek az utamon. A borzalmas középiskolai évek után, ahol senkit nem érdekelt igazán, hogy miért vagyok olyan, amilyen, igazi felüdülést jelentett, hogy végre voltak olyan tanárok, akik bíztak bennem és ahelyett, hogy elítéltek vagy elnyomtak volna, sőt mit több, elkönyveltek volna semmirevalónak, lustának vagy butának, kiemeltek a hitetlenség mocskából, hogy azzá az emberré váljak, aki szeretnék lenni, aki lennem kell.

Ilyen felállás mellett már volt merszem és hitem belekezdeni életem első regényébe. 19 éves voltam, iszonyatosan tapasztalatlan és természetesen még nagyon fiatal ahhoz, hogy igazán mély érzelmeket tudjak érzékeltetni úgy, hogy az másoknak is átjöjjön. Ekkor kezdtem el írni a Kavargó Rózsaszirmokat, de ekkoriban még fogalmam sem volt, hogy mi fog kisülni belőle. Csak írtam, véstem a sorokat egymás után és hagytam a szereplőimnek, hogy megalkossák önmagukat. Hosszú éveket töltöttem velük, milliónyi gépelt oldalt semmisítettem meg, közben pedig egyre jobban megismertem őket. Egy percig sem én „írtam meg” őket. Ők alkották meg saját magukat. Észrevétlenül vezették a kezemet minden egyes leütésnél. A sztori pedig csak ment, haladt előre az ismeretlen végkifejlett felé. Ekkor még nem is az volt a cél, hogy igazi, velős regény legyen belőle. Egyszerűen csak jó volt elbújni a világ elől egy olyan képzelt valóságba, ahol azokkal a „személyekkel” lehetek, akiket ismerek. Akikre talán sokkal jobban „számíthattam”, mint a környezetemre. (Leszámítva persze a családomat). Olyan élményeket szereztem általuk, amiket magamtól sosem tudtam volna. Végtére is, a való világban nem bújhat az ember más valaki bőrébe. Írás közben viszont megannyi életet, személyiséget és sorsot élhettem meg, és semmi mást nem kellett hozzá tennem, csak leütni a betűket a billentyűzeten.

Valamikor ekkor tűnt fel, hogy a könyv kezdi megírni önmagát. Nem én írtam, még véletlenül sem. Én csak a szócső voltam ahhoz, hogy ez a történet megelevenedhessen egy könyv lapjain. Ekkor vetettem bele magamat teljesen a munkába és mindent alárendeltem a regényemnek. (Hála az égnek! Életem első ésszerű döntése volt). Számtalanszor átírtam a sztorit, újra és újra átdolgoztam, formázgattam, pofozgattam, közben pedig egyre több új ötletet sugalltak nekem odafentről. A szálak úgy fonódtak össze, mintha valamiféle láthatatlan kéz használta volna az ujjaimat a billentyűzeten. A karaktereim pedig velem együtt fejlődtek, értek, idősödtek. Mindig jött egy új tapasztalás, egy új élethelyzet, egy új érzés, amit bele tudtam szőni a sztoriba. Nem magamról írtam, még csak nem is a környezetemről, de minden egyes tapasztalást bele tudtam csepegtetni a sztoriba, hogy ezáltal igazi, hiteles karaktereket hívjak életre. Ők pedig nem voltak hálátlanok. Egyre biztosabban vezették a kezemet, végül pedig megszületett a Kavargó Rózsaszirmok. Még ekkor sem tudtam, hogy mi lesz a történet vége. Nem, ahhoz, hogy megkapjam a végkifejlettet, keményen meg kellett dolgoznom. Az nem jár csak úgy ingyen, tálcán kínálva, sem nekem, sem a szereplőimnek.

Együtt sírtam és együtt nevettem velük, együtt éltünk át minden egyes pillanatot, hogy rendíthetetlenül suhanjunk a jövő, a végkifejlett felé. Közben újabb ötleteket kaptam ajándékba odafentről, újra és újra vissza kellett nyúlnom a sztoriba, aminek már volt egy erős váza, de még a tartóoszlopok itt-ott meginogtak, még hiányzott egy-egy szög, egy-egy csavar. Aztán, mintha csak egy film kockáit pörgettem volna a lelki szemeim előtt, megszületett az egész történet. Világra jött a végkifejlett és az oda vezető út is megelevenedett. Ezen az éjszakán ránéztem az első könyv utolsó mondatára, és csak ültem szótlanul, miközben egyetlen gondolat kavargott a fejemben: „Istenkém, készen van az első regényem”.  Ekkor már 2017-et írtunk, megérkeztünk a jelenbe. Nyolc évnyi kemény, hullámvölgyekkel teli időszak kellett hozzá, hogy ez megtörténjen. Persze, immár könnyebben menne, de első szülés volt, na. Nem az a legkeményebb?

Miközben írtam az első részt, természetesen megszülettek a folytatások is. Párhuzamosan dolgoztam rajtuk, mert bármiféle új csavar vagy ötlet az agyamba ötlött, annak szépen meg tudtam ágyazni az első részben, hogy ne egy hiteltelen ide kapok, oda kapok legyen a történet, hanem egy erős lábakon álló acélszerkezet. És lám, sikerült. Készen vagyok mind az öt résszel. Már tényleg csak a simítások maradtak, na meg a kiadás. Azért az sem piskóta.

Talán ez az első alkalom, hogy ennyire kitárulkozom számomra idegen emberek előtt. Ezt sosem mertem volna megtenni korábban. Az a 19 éves lány, aki elkezdte pötyögni a történetet, még az édesanyjával sem tudott volna minden témáról nyíltan és felszabadultan beszélgetni. Félt volna bárkit is ennyire közel engedni magához. Az a 26 éves nő viszont, aki a világra hozta ezt a sztorit, már egészen más lapra tartozik. Leküzdtem a kishitűségemet, már nem pironkodom és nem szégyenlősködöm, ha az írásaimat olvassák. Nyílt vagyok, erős és magabiztos, immár minden téren. Ezt pedig ennek a regénysorozatnak köszönhetem. Azt hiszem, ez is volt a célja az égieknek. Kénytelen voltam leküzdeni az önbizalomhiányomat és a kishitűségemet, ha azt akartam, hogy mások is megismerjék ezt a történetet. És akartam. Mert a sztori megérdemli. Catherine megérdemli. J

Tudjátok, ez mikor történt meg? Mikor váltam önbizalom-hiányos lánykából magabiztos nővé? 2017. március 23-án, amikor félretéve a szégyenérzetemet és a pironkodásomat, na meg a marcangoló gondolataimat, hogy „mit fognak gondolni mások”, kiposztoltam a facebook-ra, hogy megszületett az első könyvem. Az pedig, hogy ezt meg merem osztani veletek, bizonyítja, hogy valóban így van, valóban levetettem magamról az álarcokat. Ez vagyok én, Barna Hajnalka. Magabiztos és büszke írónő. (De furcsa ezt leírni). Mert ennek így kell lennie. Ahogy David is mondta Catherine-nek: „Ebben a világban, hercegnőm, önbizalom nélkül felfalnak a farkasok”. Engem pedig túl sokáig kóstolgattak ahhoz, hogy továbbra is a könnyen levadászható, gyenge kis préda szerepében kívánjak tetszelegni.

Azoknak pedig, akik írástechnika tanácsokat várnak tőlem, csak annyit mondhatok, hogy hallgassatok a szívetekre és ne akarjatok egyből regényt írni. Egyszerűen csak írjátok a történetet, végkifejlett nélkül, célok nélkül, gondolkodás nélkül! Csak hagyjátok, hogy kiszaladjanak belőletek a szavak, az érzelmek, a megtapasztalások, minden örömötök és bánatotok! Engedjétek, hogy általatok megszólaljanak a karakterek! Higgyétek el, hogy a történetetek lesz olyan hálás, hogy megírja önmagát! Közben pedig változni fogtok, fejlődni, tanulni. Ha pedig ráleltek a saját hangotokra, könnyebben fog menni a „teremtés”, mint bármikor is hittétek volna. J

Sok szerencsét és kitartást kívánok hozzá!


Puszi, Hajni