FIGYELEM!

Látogass el az új blogomra is, ahol csak és kizárólag a KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK című regényemmel foglalkozom! Direkt link a jobb szélen!

2016. augusztus 30., kedd

Régi-Új regény

Kedves Mindenki! 

Habár gőzerővel készülök a Felébresztve második részének a megírására, kicsit hagyom pihenni a történetet mindaddig, amíg képes nem leszek egy kicsit külső szemmel is nézni a történetet. Teljes mértékben elvesztem Catherine világában, gyakorlatilag abban létezem, ezért úgy döntöttem, hogy szánok egy kis időt két korábbi regényemre és átdolgozom őket. hátha könyvformába tudom rázni a drágákat. :) Alábbi írásom 2012-ben született, most pedig ideje újra a kezem közé vennem- és megsodornom a szálait.   
A Felébresztve írását pedig jövő héten kívánom folytatni. 1-2 hét elég szokott lenni, hogy kiszakadjak a történeteim világából, hogy aztán pár nap múlva újra visszalibbenjek a képzeletem birodalmába.    

                                               A démon és a gyilkos

Első fejezet

Vannak azok az emberek, akik körül mindig izzik a levegő. Akik folyamatos pörgésben vannak, mindig csinálnak valamit és sosem tudnak leülni a fenekükre. Na, én nem ilyen voltam. 23 éves korom ellenére halvány lila dunsztom sem volt arról, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Középiskolás koromban a szüleim sokat szégyenkeztek miattam, mivel érdeklődés hiányában elég rossz tanuló voltam, ők pedig történetesen a sulimban tanítottak. Okoztam nekik pár ciki helyzetet, annyi szent. Igazából a lovakon kívül nem sok minden foglalkoztatott. Leginkább semmi, ami állandó konfliktusforrást jelentett a szüleimmel fiatalabb koromban. Érettségi után nem is mentem egyetemre. Elhatároztam, hogy amíg nem tudom, hol is szeretnék tanulni, munkát vállalok és kihagyok egy évet a főiskolán. Vagy, talán kettőt, ha annyi szükséges a jó döntés meghozatalához. Nem kívántam olyat tanulni, ami nem érdekel, de úgy istenigazából egy szakon sem tudtam volna elképzelni magamat. Így, inkább beálltam lovas oktatónak egy közeli farmon és egészen addig ott is maradtam, amíg a bank el nem árverezte a helyet. Ennyit arról, hogy egy-két éven belül majd tovább tanulok. Munkanélküliként leragadtam a szobámban, nem mintha a falak közül kibújva kifejezetten inger-gazdag környezet várt volna rám. Életem színhelye ugyanis, a Foggy Hollow néven futó rettenet sok eséllyel indulhatott volna a világ legunalmasabb városa címért. A települést valamikor az 1600-as években alapították ír telepesek, s azóta is, mintha csak megállt volna felette az idő, zárt közösséget alkot. Errefelé ritkák az idegenek, és, ha egy új arc idekeveredik, a besavanyodott, előítéletes emberek máris gyanakodni és bizalmatlankodni kezdenek. Éppen ezért, ha valaki elég őrült ahhoz, hogy betegye közénk a lábát, nem marad sokáig, amint teheti sikítva tovább áll. Az összes volt osztálytársam, minden szomszédom és mindenki, akit ismerek az alapítóktól származik, úgy, ahogy én is. A bennszülött családok általában egymás között házasodnak, mivel nálunk még mindig nem divat az, hogy elköltözünk a városunkból. Az a kevés, aki megteszi, sosem jön ide vissza. Persze, vannak páran, akik elég bátrak voltak és leléptek, különböző egyetemekre mentek, vagy munkát vállaltak más városokban, de őket azóta sem láttam. Nyilván megtapasztalták, hogy mennyivel másabb egy nagyvárosban lakni, távol a pletykafészkektől és a minden lében kanál szomszédoktól, egy olyan helyen, ahol létezik a titok és a magánélet, ami felénk ismeretlen fogalom. Foggy Hollow-ban mindenki úgy érzi, hogy köze van a másik életéhez. Ezért is kavart nagy port, amikor Jaden Burns és a húga, Jessica visszaköltöztek a városba. Jaden hat éve hagyta el ezt a helyet, mikor a szülei halála után egyetemre ment. Azóta senki sem látta és senki sem tudott róla semmit. Én, személy szerint mindig is furcsának tartottam, és bevallom, egy kicsit féltem is tőle. Az utcánkban lakott, pontosan a házunkkal szemközti öreg kúriában. A szülei különös emberek voltak és a haláluk is ugyanolyan különös volt, mint ők maguk. Lényegében, senki sem tudja, hogy pontosan mi történt, habár mindenki meg van róla győződve, hogy az ő elgondolása az igaz. Igazándiból a rendőrség sosem tudta felgöngyölíteni az ügyet. Én úgy hallottam a kertszomszédunktól, hogy Jaden egy szombat reggel arra ébredt, hogy különös, ismeretlen illat terjeng a házban. Körbejárta az összes szobát, a szag forrása után kutatva, majd benézett a szülei hálószobájába és megtalálta a holttesteket. Az anyja és az apja az ágyukban feküdtek, teljesen lemeztelenítve, a testükre pedig a saját vérükkel festettek különböző motívumokat. A szobában mindenhol gyertyák és füstölők égtek, ezeknek az illatára ébredhetett fel Jaden. Legalábbis, az emberek így beszélték. Aztán lehet, hogy egyszerű, csöndes kis öngyilkosság volt, pár szem tabletta segítségével. Nem voltam ott, nem láthattam, de emlékszem, hogy az eset után biztonsági zárat szereltettünk fel, és hónapokig nem mehettem sehova, szóval valami durva mégiscsak történhetett. Az egész városban szétterjedt a pánik, mindenféle szektákról és sátánistákról suttogtak. Ez volt az első gyilkosság Foggy Hollow történelmében, és az, hogy ilyen brutálisan követték el a tettet, még inkább felzaklatta a közösséget. Mivel a tettest, vagy tetteseket sosem találták meg, jó páran akadtak olyanok, akik Jaden-t gyanúsították, mondván, aki elkövet egy ilyen szörnyű kettősgyilkosságot, nem hagyná életben a gyerekeket. A lány, Jessica, gyakorlatilag beleőrült a szülei brutális módon való elvesztésébe. Talán ezért is vitte magával Jaden, amikor úgy döntött, hogy elhagyja a várost. Igaz, hogy ennek már hat éve, de errefelé az emberek nem felejtenek. Még csak egy hete vannak itthon, de a közösség máris összeesküvés elméleteket gyárt, melyek szerint azért menekültek el, hogy elfussanak az igazságszolgáltatás elől és most visszatértek, hogy tovább gyilkoljanak. Hihetetlen, hogy az emberek mennyire rosszindulatúak tudnak lenni. Annak ellenére, hogy egy bizonyos nap óta féltem tőlük, sosem gondoltam a Burns gyerekekre gyilkosokként. Mindig is úgy tartottam, hogy a távozásuknak sokkal inkább a felejtés volt az oka, elvégre elég nehéz lett volna úgy felejteni, hogy mindenki rajtuk csámcsogott. Az én félelmem gyökere nem a szörnyű gyilkosság volt, sokkal korábbi események indították el. Régen, amikor még kicsi voltam, jó kapcsolatot ápoltam a gyerekekkel. Egyik este szerettem volna áthívni őket játszani, ezért átrohantam hozzájuk és bekopogtam az ajtón. Mivel nem érkezett válasz bekukucskáltam az ablakon és megláttam a szüleit, amint furcsa dolgokat műveltek a nappaliban. Igazából ők nem is csináltak semmit, csak álltak, egy vonagló-rángatózó kislány felett, akit még soha életemben nem láttam. A fülembe hasított a kislány dobhártyaszaggató sikolya, amint fájdalmában felordított. Iszonyatosan megijedtem és nagyobbat kurjantottam, mint a szoba közepén vonagló kislány, majd azon nyomban rohantam vissza a házunkba, mintha egy gyilkos elől menekültem volna. Futás közben attól rettegtem, hogy észrevettek és én leszek a következő áldozatuk. Mindent elmondtam anyukámnak, de ő nem hitt nekem. Annyira tipikus. Belelépett a papucsába és köntösbe burkolózva, engem maga mögött húzva átcsoszogott a Burns kúriába. Anélkül, hogy kopogott volna benyitott a házba és beszólt a családfőnek. A szülők azon nyomban megjelentek, hatalmas mosollyal az arcukon. Olyan volt, mintha a pár perccel korábban lezajlott jelenetet csak álmodtam volna. A házban nyoma sem volt a kislánynak. Burns-ék szívélyesen beinvitáltak minket, anyám pedig gondolkodás nélkül sétált be az oroszlán barlangjába. Végül, semmi sem történt. Anyu kitalált valami bugyuta ürügyet, hogy miért jöttünk át, aztán rövidesen távoztunk is. Azóta sem beszéltem senkinek az esetről. Mi értelme lett volna? Ha a saját anyám nem hitt nekem, akkor mástól sem várhattam pozitívabb fogadtatást. Mára már nem is vagyok benne biztos, hogy mit láttam. Talán csak a gyermeki fantáziám játszott velem. Mindenesetre, a félelmem megmaradt és az biztos, hogy sosem lennék képes belépni abba a házba. A gondolataimat eltereltem a Burns családról és az interneten kezdtem el böngészni álláslehetőségek után. A brutális kapcsolatát követően a legjobb barátnőm, Lily, Kaliforniába utazott az apjához, aki már három éve maga mögött hagyta Foggy Hollow-t. Lily szeretett volna minél távolabb kerülni az ex-pasijától, aki éveken keresztül kihasználta és megalázta, ezért végérvényesen elhagyta a várost. Örültem, hogy képes volt dobbantani, ugyanakkor szomorú is voltam, mert nélküle a napjaim még a szokásosnál is unalmasabbá váltak. Régen mindig, mindent együtt csináltunk, ezért hatalmas érvágás volt a költözése. Próbáltam Lily-t és az új életét kiverni a fejemből és az álláskeresésre koncentrálni. Unottan bámultam a kijelzőt és az állásajánlatokat böngésztem, de szokásomhoz híven nem találtam semmit. Ilyen az én szerencsém. Dühösen csuktam le a laptop fedelét, felpattantam az ágyról és az ablakhoz sétáltam, hogy beengedjek egy kis friss levegőt a szobámba. Ekkor pillantottam meg Jaden-t, hat év után először. Hihetetlen volt, hogy már egy hét eltelt a visszaköltözésük óta és mindezidáig nem találkoztam egyikükkel sem. A kék terepjárójából pakolt ki valamit, nyilván élelmiszert vásárolt Mrs. Dermott-nál. Sietősen lépkedett fel a ház előtt elterülő lépcsőkön, majd a jobb könyökével kinyitotta a bejárati ajtót és eltűnt mögötte. Szőkésbarna haja még mindig olyan csodásan ragyogott, ha megsimogatták a napsugarak, mint gyermekkorunkban. Hosszú perceket áldoztam arra az unalmas, semmitmondó életemből, hogy bámuljam a bejárati ajtójukat és várjam, hogy újra kilépjen rajta, mindhiába.
        Gyerünk Jaden! Biztos, hogy otthagytál valamit a kocsiban. Gyerünk, gyere ki érte! – suttogtam a függönybe, de persze semmi sem történt. Már éppen feladtam a várakozást, amikor megpillantottam a megmozduló bejárati ajtót. – Ezt nem hiszem el! – örvendeztem, és mohón az ablakra tapadtam, mint egy kíváncsi öregasszony.
Egy szőke szépség lépett ki a ragyogó napfénybe. Hosszú, hullámos haja unalmas lófarokban pihent keskeny hátán, szinte beleolvadt fehér pólójába. Végigszökkent a lépcsőn, bepattant a kék terepjáróba, majd elhajtott. Hosszasan bámultam a semmit, amit maga mögött hagyott, majd elfordultam az ablaktól és visszamásztam az ágyra. A hátamra feküdtem és elemezgettem a plafonon végigfutó vékony repedéseket. Lusta voltam bármibe is kezdeni. Az itthon töltött, semmittevéssel telt napok alatt megszoktam, hogy csak úgy lógok a szobámban és netezek, tévézek, vagy egyszerűen csak lélegzem. A jobb oldalamra fordultam, magamra húztam a lila huzatba bújtatott vékony kis takarót és próbáltam kizárni a nem létező külvilágot, hogy képes legyek elaludni. Nem voltam álmos, de úgy voltam vele, hogy ha végig alszom a napokat, sokkal hamarabb telnek, aztán meg majd lesz valami. Anyukám hangjára keltem, amint a nevemet kiáltotta. Duzzogva nyitottam ki a szememet és átfordultam a másik oldalamra, a fejemet a párna alá dugtam, hogy tompítsam az éles hangot. Hallottam, ahogy feltrappolt a lépcsőn, majd kivágódott a szobám ajtaja. Jaj, nekem!
        Ha már egész nap itthon lopod az időt, legalább csinálhatnál valamit! Nézz a szobádra, olyan, minta atomtámadás érte volna! Minden össze-vissza – csattogott végig a szobán és az elgórt ingóságaimat emelgette – és legalább két hete nem volt kitakarítva! – sipította és gall módon lerántotta rólam a takarót.
        Hagyj már anya! – nyavalyogtam, miközben kikukucskáltam a párna alól. – Nem látod, hogy alszom?
        Hát, már nem alszol. És jó lenne, ha összeszednéd magad, mert két óra múlva itt lesznek a vendégek – vetette oda.
        Milyen vendégek? – motyogtam értetlenül.
Lemaradtam volna valamiről?
        Jaden és Jessica – világosított fel olyan stílusban, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölte volna.
        Hogy kik? – nyögtem és kibújtam a párna alól.
        Gondoltam, illő lenne vendégül látnunk őket, szóval meghívtam mind a kettőt vacsorára.
        Te meghívtad Burns-éket? – hüledeztem.
        Jaj, Aubri, ne kezd te is! – torkollt le.
        Mit ne kezdjek? – dörzsöltem meg álmosan a szemeimet.
     Az egész város azt zengi, hogy visszatért közénk a gonosz. Az emberek szeretnek olyanokat is belelátni a dolgokba, amik nem léteznek. Ez a két gyerek áldozat. És én nem fogom hagyni, hogy a rosszindulatú, unatkozó emberek céltáblájává váljanak! Szenvedtek már eleget – húzta el a száját keserűen.
Na, remek! Bekapcsolt benne a védelmező tanítónő. Istenem, hogy ilyenkor mennyire le tudtam volna csapni. Mit foglalkozik ő más nyomorával?
        És ezen segít egy vacsora? – kérdeztem unottan, mialatt feltápászkodtam és a hátamat az ágytámlának döntöttem.
        Jó, ha tudják, hogy van kihez fordulniuk, ha valami bajuk van. Nem mellesleg örülnék neki, ha összebarátkoznál velük. Segíts nekik, legyél a barátjuk! Egyébként sincsenek barátaid – emelte rám ellentmondást nem tűrő, mélybarna tekintetét.
        Igenis vannak barátaim! – csattantam fel. – Csak éppen nem itt.
        Ami azt jelenti, hogy nincsenek.
        Az, hogy Lily Kaliforniában van, Lucy pedig Európában, nem azt jelenti, hogy megszűntek létezni!
Lucy, a másik barátnőm volt, aki nem állt hozzám olyan közel, mint Lily, mégis, el tudtam vele lenni, ha Lily-nek éppen más dolga akadt. Most azonban meg voltam lőve, tekintve, hogy egyedül hagytak.
        Na, jó! Ki az ágyból! Nem akarom, hogy leégess! Zuhanyozz le, bogozd ki ezt a hajnak nem nevezhető valamit a fejeden, öltözz fel és segíts megteríteni! – adta ki az utasítást úgy, mintha a diákjaival beszélt volna. – Ja, és vegyél fel, valami alkalomhoz illőz! Nehogy eszedbe jusson mackóba lecammogni, mert falhoz vágom magam! És, ahogy látom egy gyantázás is rád férne – fújta, mikor az ágyam mellé lépett, hogy összeszedegesse a magam mellé górt szennyes ruhákat.
        Jó! – hagytam rá, miközben elhagyta a szobámat.
Más esetben már rég kiosztottam volna az alacsony, vékonyka, festett vörös nőt, de az ingyenélő titulus megváltoztatta a játékszabályokat és inkább meghúztam magamat. Meg egyébként is, volt igazság abban, amit mondott.
        Tényleg rám férne az a gyantázás – motyogtam, mikor végigsimítottam a lábaimon.

Kedvetlenül kimásztam az ágyból, majd besiettem a fürdőszobába. Hosszasan időztem a zuhany alatt, hogy minél kevesebbet kelljen segítenem anyámnak. Nem bírtam volna asszisztálni a szeretetszolgálatos missziójához. Az én nyomorommal ki törődik? A kutya se. Megmostam a csípőmet verdeső hosszú tincseket és, mivel nem volt kedvem gyantázni, gyorsan leborotváltam a lábamat, aminek az lett a következménye, hogy két helyen jól megvágtam magamat. A fene essen bele! Magamra tekertem a törölközőt, majd visszatértem a szobámba. A hajamra hajhabot fújtam, aztán hajcsavarókat biggyesztettem bele. Felkaptam egy sötétkék koktélruhát, egy hozzá illő fekete magassarkút kék masnival az orrán, felkentem egy halvány szájfényt, a szememet pedig sötétre mázoltam. Egyébként is sötét szembogaram így olyan hatást keltett, mintha démon lettem volna. Pont illeni fogok Jaden-höz. A démon és a gyilkos. Hajszárítóval szárítgattam a csavarókon pihenő, félig nedves hajtincseket. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a fürtök megszáradtak, de végül lágy, nagy, sötétbarna loknik keretezték az arcomat. Volt még egy kis időm és még mindig semmi kedvem nem volt anyámnak segíteni, ezért óvatosan kifestettem a körmömet sötétkékre, hogy passzoljon a ruhámhoz. A tükör előtt bámultam magamat és nyugtáztam, hogy még mindig szép vagyok. A ruha gyakorlatilag semmit sem takart, még combközépig sem ért és egy méretes kivágás tátongott a felső részén. Hosszasan időztem és csak néztem a nőt a tükörben. Néztem a lovaglástól izmossá vált combokat, a kerek feneket és a szexin domborodó melleket. Olyan régen láttam már ezt az ismerős lányt így, kipingálva. De tudtam, hogy nem változott. A hibái is mind megvoltak. A lábai például túl vékonyak voltak a combjaihoz képest, az alsó ajka túl dús volt a felsőhöz képest és, habár a barna loknik takarásában nem látszott, én tudtam, hogy az egyik füle jobban eláll, mint a másik. Biztos voltam benne, hogy rajtam kívül ezeket senki sem vette észre, mégis, tinédzser korom óta zavart a dolog.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése