FIGYELEM!

Látogass el az új blogomra is, ahol csak és kizárólag a KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK című regényemmel foglalkozom! Direkt link a jobb szélen!

2016. április 27., szerda

Szellemhistóriák 1.

A szellemek vajon valóban köztünk járnak? Lehetnek a mi világunkban ragadt, röghöz kötött lelkek körülöttünk? Képesek vagyunk érzékelni a másvilágot? Az alábbi történetem azt sugallja, hogy igen. 

Minden ember szeret borzongani. Ez egyfajta ősi, zsigeri ösztön lehet, ki tudja miért. Mióta az ember öntudatra ébredt azóta szórakoztatja magát és társait kitalált mesékkel, rémtörténetekkel. De mi van akkor, ha a meséknek van igazságalapjuk? Mi van, ha az emberek minden korban találkoztak számukra megmagyarázhatatlan és értelmezhetetlen élethelyzetekkel, melyeket túlvilági entitások közbenjárásának köszönhettek? A szellemtörténetekért nem kell elutaznunk Hollywood-ba, kis hazánkban is bőven találkozhatunk ilyen elbeszélésekkel. 
Első történetem helyszíne egy hajdú-bihar megyei kis település, Pocsaj
Kellemes, nyári éjszaka ereszkedett a szunnyadozó falura. Az égen nyoma sem volt bolyhos felhőpamacsoknak, a csillagok kacéran kacsintgathattak le az útonlevőkre. A Hold sem volt szégyellős, büszkén dűtötte ki dagadt pocakját a világnak, látványától az embernek akaratlanul is megindult volna a fantáziája. Négy suhanc autózott Létavértes felől Pocsajba, élvezték a kellemes nyári szellőt és a fényes égboltot na, meg a puszta tényt, hogy az égadta világon semmi dolguk sem lesz másnap, így addig maradhatnak fent, amíg csak akarnak. Az évek munkájába belefáradt öreg BMW hangosan köhögte a füstöt, amikor elzúgott a falu régi temetője mellett. Egy átlagos napon nincs abban a temetőben semmi látványosság, megrogyott sírkövek, és a természet által visszafoglalt sírhantok uralják a tájat, ameddig csak a szem képes ellátni. 
Nem így volt ez azonban ezen az éjszakán. A régi sírdombok között egy hófehér ruhás, hosszú fekete hajú lány járt-kelt, mintha éjnek idején az lenne a legjobb dolga, hogy halálra rémissze az éppen arra autókázó suhancokat. Keskeny arca a földet pásztázta, kecses alakját elfedő ódivatú ruháját meg-meglengette a lusta éjszakai szél. Az autóban ülők lélegzetvisszafojtva bámulták a lányt, megszólalni azonban egyikük sem mert, vagy tudott. Talán abban sem voltak biztosak, hogy mit láttak. Lehet, hogy csak a fantáziájuk viccelte meg őket. Fiatal korban szereti az ember elragadtatni magát, ha egy izgalmasnak ígérkező kalandról van szó. A kopott felnik már Pocsaj útját koptatták, mikor egyikük nem bírta tovább magában tartani pár pillanattal korábbi élményét és belekezdett mondókájába. Az autóban nagy lett a ricsaj, felszabadulva az emésztő gondolatok terhe alól végre feltárhatták egymás előtt, hogy mit is láttak. Szőtték, fonták a történetet, ki-ki hozzátette saját megfigyelését. "Fehér volt a bőre, hosszú volt a haja, szomorúnak tűnt, szellemnek tűnt"... 
Akármennyire is szereti az ember a rémtörténeteket, van egy olyan belénk nevelt tulajdonságunk, hogy legtöbben csípőből elutasítjuk a tényt, hogy paranormális dologgal találkozhattunk. Így tettek a suhancok is, valamelyikőjükben megszólalt a realitás és a szkepticizmus. Mit volt mit tenni, a sofőr balra csapta az indexet, megforgatta a köhögő járművet az úton és visszaindultak a tett helyszínére. A kerekek legördültek az útról és óvatosan taposták maguk alatt a füvet, ahogyan a sofőr próbált minél közelebb araszolni a temetőhöz, hogy a fényszórót felkapcsolva megvilágíthassa eleink nyughelyeit. Ha járt is lélek a temetőben azon az éjszakán, az már nem volt látható a kíváncsiskodó fiatalok számára. Se élő, se holt lélekkel nem találkoztak, de ha már így hozta a helyzet, a fiúk, talán, hogy felvágjanak a két velük utazó lánykának, besétáltak a szunnyadó holtak földjére, hogy körbenézzenek. 
Mivel nem találtak semmit és az egész kaland kezdett unalmassá válni elhatározták, hogy hazaindulnak. Maguk mögött hagyták a temetőt és épségben haza is értek, amikor egyikük kétségbeesetten keresni kezdte a pénztárcáját, mindhiába. A brifkó szőrén-szálán eltűnt, mintha sosem létezett volna, s mint egy fekete lyuk, magába szippantotta tulajdonosa minden pénzét és iratát. Mit volt, mit tenni, vissza kellett autózni a régi temetőbe, ellenőrizni, hogy nem ott vált-e meg gazdájától a csintalan kis buksza. Hosszas keresgélés után meg is találták az elkóborolt csavargót. Unottan pihent az egyik sírkövön, tartalmát kitárta a világnak. Két vaskos biztonsági patentja, amit gazdája, megtermett férfi létére is alig tudott kinyitni felcsapva hevert, mélyéről félig kikandikált a tulajdonos személyazonosságát igazoló kis plasztikkártya, mintha valaki szándékosan húzta volna ki azt belőle. A tárcát gondosan átvizsgálták, de abból semmi sem hiányzott, így a kalandozók, megfagyott vérrel az ereikben kivágtattak a temetőből, bevágódtak a kocsiba és meg sem álltak hazáig. Ott is csak a takaró alól mertek kikandikálni, s imádkoztak a reggelért. 
A lány esete már csak emlékfoszlányokban élt az emlékezetekben, a négyfős banda is szétszéledt már, nem volt kivel újramesélni a történéseket, mígnem egy napon egyikük egy különös történetre lett figyelmes. A temető mögött nem sokkal van egy ősi földvár, ami már emberemlékezet óta ott áll és Leányvárnak nevezik. Senki sem tudja, hogy miért, mégis mindenki ezen a néven ismeri az öreg dombot. Persze akadtak névmagyarázatok, az olvasgató lánynak mégis egy konkrét sztori ragadta meg a figyelmét a vár néveredetét illetően. 

"(...)Harmadik és eléggé általánosan elterjedt magyarázat a névre az, hogy egy halott leányt találtak itt, aki nem idevaló volt, s akinek a szelleme bizonyos alkalmakkor kísért, hazajár. Egy valaki tudni vélte, hogy egy leány ebédet vitt az apjának és ezen a részen egyszer csak nyomtalanul eltűnt, soha nem került elő. Végül itt egy erdész a föld alatt kincset talált, amit egy fehérruhás lány szelleme őrzött. Többen tudni vélik, hogy egy réges-régi vasajtó van a föld alatt és aki oda bejuthat , rengeteg kincset talál mögötte. Minden elbeszélés meglehetősen szűkszavú volt és töredékes. Akadt azonban egy idős bácsi, aki egyszer a szekerére is felvett néhányunkat és este bevitt a faluba. Szépen beszélt és látszott, hogy szereti mondani is. Elmentünk hozzá és kérésünkre erről is beszélni kezdett. Sajnos a nevét akkor nem jegyeztem fel. Lehetett úgy hetven év körüli. Ő kissé másként ismerte a vár nevének történetét és hajlandó volt akár esküvel is megerősíteni, hogy ez az igaz, hiszen az apjától hallotta: Valamikor nagyon régen, még az apám nagyapjának az idejében egy halott leányt találtak a várdombon. A lányon szép fehér ruha vót. Kiment az egész falu megnézni. De senki se ismerte, nem idevalósi leány vót. A falu népe annak rendje és módja szerint eltemette. Nem a temetőbe, hanem a vár oldalába. Róla kapta a vár a Leányvár nevet. A lány azonban nem nyughatott a sírjában. Minden két évben András-nap éjjelén visszajön és megáll az úton. Ha szegény ember megy arra, kézen fogja és elvezeti a vasajtóhoz. Megnyitja neki és az bemehet. Annyi kincs van bent, amennyit ember még nem látott. Csupa ezüst és arany minden. Aki bemegy, annyit hozhat magával, amennyit csak elbír. Az öreg szeme csillogott, mikor ezt mesélte. Mintha maga is járt volna a vasajtón túl, s mintha most is maga előtt látná a kincses kamrát. A gazdagot meg megbünteti. Ott kell őrizni neki a kincset addig, míg valaki fel nem váltja. A bácsi kis időre megáll a beszédben, de aztán meg sem lehet állítani. Mikor apám gyerek vót még a titkos vasajtó teljes épségben megvót. Akkora lakat vót rajta, mint egy gyermekfej és se kiásni nem lehetett az ajtót, se felnyitni. Az én gyermekkoromban már csak a kertje vót meg. Biztos, valami villám vagy más efféle csapta ki a sarkábul. Sokat játszottunk ott, de lemenni nem mert senki, meg nem is lehetett vóna. Olyan mély vót, mint egy kút. Egyszer megnéztük, de három petrencés rúd is alig érte el az alját. Körülnézett a közönségen és látta, hogy lelkesen figyeljük, hát tovább folytatta"... (Teljes kutatás története ide kattintva).

Folytatása következik...




2016. április 12., kedd

Könyvajánló - Barbara Erskine: A végzet folyója

Nekem nagyon könnyű ajándékot venni. Öcsémnek bevett szokása, hogy bármilyen alkalom van,
amire illik ajándékot adni, meglep egy (de általában több) könyvvel. Mivel ő egyáltalán nem mondható könyvmolynak, ezért nem is igazán ismeri a szerzőket, hogy ki milyen műfajban alkot. A könyvválasztásnál a címre, a fülszövegre, na meg a borítóra hagyatkozik. Istenemre mondom, sokkal jobban csinálja mint én. Olyan könyvekkel képes meglepni, hogy eldobom tőlük az agyamat.
A legutóbbi könyv, amit még születésnapomra kaptam tőle (novemberben születtem) elég sokáig csücsült a polcomon. Nézegettem-nézegettem, bele-bele lapoztam, de nem igazán tudtam magamat rávenni, hogy belekezdjek. Nem éreztem azt a szimpátiát, amit nagyon sok könyvnél megérez az ember. Én így voltam például anno a Harry Potter könyvekkel, de hogy időben közelebbi példát mondjak, például Federica Bosco: Szerelmem egy angyal (szintén öcsémtől kaptam) már az első "találkozásunkkor" olyan impulzusokat küldött felém, hogy muszáj volt azonnal a magamévá tennem. (Aztán persze várhattam a folytatást). Barbara Erskine: A végzet folyója azonban nem volt rám ilyen hatással. Vonakodva, már csak azért kezdtem bele, mert szégyelltem magamat magam előtt, hogy szegény tesóm pénzt áldozott rá, én pedig arra sem vagyok képes, hogy elolvassam. Azért sem bátorkodtam belekezdeni, mert egész életemben egyetlen egy könyvet hagytam félbe, Andrew Lucas Mcllroy: Árnyból az angyal című regényét. (Tudom, tudom, magyar szerző, meg minden, de annyira unalmas volt a számomra, hogy félbe hagytam, aztán a kiskutyám éppen váltotta a fogát és megette, így esélyem sem volt befejezni). Ezen kívül minden könyvet kivégeztem, ami a kezem ügyébe került, még Stef Penney: Gyengéd, mint a farkasok című könyvét is, amit elég sokan vontatottnak és unalmasnak tartanak, na mindegy. Szóval féltem elkezdeni a könyvet, de életem legjobb döntése volt, hogy belevágtam. A történet először idegennek és zavarosnak tűnt, mivel három szálon, három különböző időben futott, de aztán olyan frappánsan összeértek a szálak, hogy le sem lehetett tenni a könyvet. Komolyan mondom, még enni is úgy ettem, hogy jobban faltam a sorokat, mint az ételt. Az írónő nagyon ügyesen váltogat a korok és történetek között, idővel pedig rájöttem, hogy mindig éppen azt a történetet közli a régmúltból, és/vagy a múltból, ami összefügg a jelenbeli eseményekkel. Én azt mondanám, hogy a főszál a jelenben játszódik. Egy rossz házasságban élő, 30-as éveit taposó, gyermektelen házaspár Londonból vidékre költözik, a férj hobbija miatt. (Nagy szerelmese a vitorlázásnak). Ekkor pedig felgyorsulnak a házaspár életében az események. Ebbe jobban nem is megyek bele, mert az már önmagában kimerítené a spoiler fogalmát. A második szál (ami valami miatt a legközelebb állt a szívemhez) 1865-ben játszódik, ugyanazon a helyen, csak teljesen más a történet és más az egész hangulat. Az akkor élt emberek élete és halála lesz majd hatással a jelenbeli történetünkre, ugyanakkor beleszeretünk Daniel és Emily sztorijába is. A legrégebbi, harmadik szál 865-ben a britonok korában játszódik, számomra ez volt a legtávolabbi, legkevésbé szerethető szál, egészen a végéig, amíg rá nem jöttem a dolgok miértjére. Megmondom őszintén, még ekkor sem lopta be magát a szívembe az időben tőlem legtávolabb eső történet, de történtek olyan fontos dolgok, amik meghatározták az összes további történés végkimenetelét. Gondolom, amúgy sem volt nehéz kitalálni, hogy ez a történet hatással van mind a két szálra. Ebben a történetben Edith volt az, aki a legjobban belopta magamat a szívembe. Annyira briliáns módon csavarodnak össze a történet szálai, hogy lehetetlenné válik a könyv. Főleg, amikor az ember izgalma a tetőfokára hág, az írónő pedig átvált valamelyik másik korba. Egy nagyon-nagyon picit hasonlít nekem egy detektívregényhez, de természetesen nem az. Az ember inkább csak fejben játssza le a nyomozást, amikor követi a jelenbeli szereplők eszmefuttatását, akik természetesen velünk ellentétben mit sem tudnak a múlt eseményeiről. A történet egyébként mentes mindenféle sallangtól, nincsenek benne hosszas tájleírások, ömlengő szerelmesek, reális, mégis szürreális, hiszen vannak benne szellemek, átkok, varázslatok, ugyanakkor teljesen a valóság talaján próbál maradni. Ha valaki mutat nekem egy olyan könyvet, amit az elkövetkező fél évben jobban fogok szeretni, mint Barbara Erskine: A végzet folyója című művét, akkor lemegyek hídba és végigmászok a főutcán. Komolyan csak ajánlani tudom mindenkinek, és nem kell megijedni az első pár oldaltól, lapról-lapra egyre jobban kitisztul majd a sztori, ezzel egy időben pedig beírja magát az ember szívébe. Itt jegyezném meg, hogy súlyos hiányérzetet okoz az utolsó lap elolvasása, nem azért, mert a sztori lezáratlan lenne, sokkal inkább azért, mert az ember kiszakad abból a jól felépített világból, amit Barbara hozott létre a számunkra. Ha könyv-blogger lennék, most azt mondanám, hogy 5/5 pont. 

Kedvenc karakter: Leo 

Legutálatosabb karakter: Emily és Jade

Akit megkönnyeztem: Daniel és Edith 

2016. április 7., csütörtök

Unprofessional CVs

A minap eszembe jutott, hogy aljas módon fogok eljárni, és feladok egy kamu álláshirdetést. Nem éppen a legerkölcsösebb magatartás, beismerem, de néha a cél szentesíti az eszközt. Az én célom pedig semmi egyéb nem volt, pusztán csak szerettem volna jobb rálátást kapni arra, hogy milyen helyzetben vannak ma, Kelet-Magyarországon az álláskeresők. 
Nem akartam túlontúl etikátlan lenni, ezért csak kereken 24 óráig hagytam fent a hirdetést, amire csak email üzenetben 131 önéletrajz érkezett, a hirdető oldalon keresztül pedig 4. 
A hirdetésben általános irodai feladatok ellátásra kerestem egy munkavállalót, napi 8 órában. Az állás betöltésének a feltétele volt az érettségi, meg a hagyományos sablonos szöveg: jó kommunikációs készség, precizitás, pontosság, stb. Előnyként jelöltem meg a felsőfokú végzettséget, a hasonló munkakörben szerzett tapasztalatot, valamint az angol nyelvtudást. 
S, hogy milyen felismerésre jutottam? 
24 óra leforgása alatt csaknem 150-en jelentkeztek egyetlen egy irodai pozícióra. Hogy mit jelent ez? 150 az 1-hez, hogy ha valaki egy ilyen, általános állásra jelentkezik behívják interjúra. Tegyük fel, hogy pont belecsúszunk abba a 10-20 emberbe, akivel személyesen is hajlandóak találkozni a HR-esek. De még ez sem garancia semmire, még itt is nagyon sok, hasonló végzettséggel és tapasztalattal rendelkező személlyel kell megküzdenünk. 
Ehhez kapcsolódik a második meglátásom. Magyarosan megmondva, hogy a fenébe képesek kiválasztani 150 jelentkező közül azon keveseket, akikkel hajlandóak személyesen is találkozni? Az önéletrajzokat végigzongorázva ugyanis azt láttam, hogy lényegében hasonló háttérrel rendelkeznek a jelentkezők. Megszámolhattam volna, de nem volt kedvem átnyálazni több mint száz önéletrajzot, ennek ellenére körülbelül 30%-ra saccolom a diplomás jelentkezők arányát. Ezek közül természetesen mindegyiknek volt valamilyen középfokú nyelvvizsgája, legtöbbjüknek angol, de olyan is akadt, aki több nyelven beszélt, vagy emelt szintű nyelvvizsgával rendelkezett. Nagyobb részt, 70%-ot tettek ki az érettségizettek, továbbá e mellé szinte mindenkinek társult egy, vagy több szakma, illetve szakmai gyakorlat. A korosztály is széles skálán mozgott, volt 18 éves, és 50 éves jelentkező is, habár nagy részük a 20-30 éves korosztályból került ki. 
A harmadik, ami feltűnt az volt, hogy az emberek nem tudnak önéletrajzot írni. Én nem vagyok HR-es, de még nekem is szemet szúrtak olyan őrületes bakik, amikre ránézve én, személy szerint simán kiszórnám a rostán a jelentkezőt. Ilyen volt például az, hogy elég sok embernél nem tisztázott a motivációs levél és az önéletrajz fogalma. Jó páran voltak, akik a kettőt összemosták és valami fertelmes, több oldalas nem is tudom néven nevezni, hogy mit nyújtottak be önéletrajzként. Ebben aztán benne volt az általános iskolában megnyerte szavaló versenytől kezdve, az XY-cégnél eltöltött szakmai gyakorlaton át a korábbi munkáltatók felsorolásáig minden. Nem azért, hogy fényezzem önmagamat, de elég jó a szövegértésem, de még így sem voltam képes felfogni, hogy a jelölt mit szeretett volna velem közölni. 
Aztán ott vannak azok, akik teleszórják az önéletrajzukat a be nem fejezett iskoláikkal. Ha én HR-es lennék egy ilyen emberről azt gondolnám, hogy nem elég kitartó, hamar feladja, lavírozó. Biztos, hogy nem hívnám be interjúra. Nekem is van olyan iskolám, amit nem fejeztem be (passzív féléven áll), mert időközben rájöttem, hogy felesleges energiát pocsékolnom a dologra, de ezt ügyesen kihagyom az önéletrajzomból. Miért gyengítsem vele az esélyeimet? 
Akkor ott vannak az olyanok, akik a nyelvtudásnál nem képesek meghatározni egy szintet, odahajítják, hogy "általános angol nyelvtudás", aztán kalap-kabát. Egyem a kicsi szívedet, az mégis mit jelent? Mert az én általános angol nyelvtudásommal angolul nézek filmeket, angolul levelezek, angolul olvasok könyveket és lényegében megértem a beszélt nyelv 90%-át, ugyanakkor képtelen lennék angol nyelven szépirodalmi szövegek létrehozására, azért ahhoz még kiscsibe vagyok én is, pedig szenvedélyem az angol nyelv. Nálam ez az általános nyelvtudás. Más embernél meg az, hogy el tudja mondani, hogy "Sorry, its so awkward, but I don't speak English very well". Megint másnál a "no English, sorry" az általános. Ebből most hogyan szűrje ki bárki is, hogy milyen szinten áll az illető? Olyan nagy fáradtság lenne odafirkantani, hogy középfokú nyelvvizsgám van, vagy nyelvvizsga nélküli középszint, vagy alapfokú angol, esetleg még a haladó is többet mondana. 
A negyedik elképesztő dolog, amire felfigyeltem az volt, hogy az emberek nem képesek egy letisztult, átlátható, szépen tagolt önéletrajzot elkészíteni. Több, mint a jelentkezők felének olyan volt a munkája, amivel önmagát szándékozott eladni, mint egy cigány putri. Igénytelen, nem jól felépített, össze-vissza dobált beékelésekkel. Egy ilyen CV-ről az jutna eszembe, hogy a jelölt arra sem vette a fáradtságot, hogy az interneten utánanézzen, hogy hogyan néz ki egy önéletrajz. Ebből pedig arra következtetnék, hogy a jelentkező lusta és igénytelen, ami nem feltétlenül van így, de 150 önéletrajz átnyálazásánál szerintem már maga a nem megfelelő külalak elég ahhoz, hogy a dokumentum a kukában végezze. Nem beszélve az ízléstelen selfie-kről, a nyaralás során a bikiniben elnyomott, aztán kivágott képekről. Ez pedig még csak a jéghegy csúcsa. Olyan is volt, aki napszemüveges fényképet csatolt magáról. WTF is wrong with you man? 
Ötödikként említeném, a kísérő email szövegét. Nem tudom, hogy csak én vagyok-e ilyen szőrszálhasogató, de úgy gondolom, hogy a kísérő email-nek is van egy illemtana. 
Mint például a megszólítás. Ha semmit nem tudunk a munkáltatóról, legalább egy annyit illendő lenne odavésni, hogy "Tisztelt Cím". Utána jön a klasszikus tárgyalás rész. Én elhiszem, hogy az embernek kivan a fasza, amikor állásokra jelentkezget, de legalább annyival tiszteljük már meg potenciális munkáltatónkat, hogy személyre szabjuk a szöveget. Van a klasszikus: "Hirdetésük felkeltette az érdeklődésemet. Csatolva küldöm önéletrajzomat, mellyel az állást kívánom megpályázni". Ennél már szerintem szebb, ha odaírjuk, hogy milyen állást. Nincs így, de legalább keltsük azt az illúziót, hogy konkrétan azt az állást szeretnénk megpályázni. Példádul, valahogy így: "Honlapjukon találtam hirdetésüket, melyben Recepciós állás betöltésére keresnek munkavállalókat". 
Ezt szinte senki nem tette meg így, ezért az egész olyan hatást keltett, mintha copy-paste lenne az egész, egy korábban már elküldött üzenetből. (Ami minden bizonnyal így is volt). 
Az elköszönés, aláírás mondjuk legalább mindenkinél rendben volt, már aki vette a fáradtságot, hogy egyáltalán írjon pár sort a kísérő email-be, ugyanis nem egy és nem két olyan bunkó volt, aki átlökte az önéletrajzát anélkül, hogy bármit is írt volna az email-be. Szerintem ez végtelenül visszataszító. 
Ennek az ellentéte, amikor valaki egy novellát fogalmaz meg az email szövegeként. Ha csak nem kértek külön motivációs levelet, a kutya nem fogja végigolvasni, felesleges lekörmölni, mivel számomra olyan hatást kelt, hogy az illető túlbuzgó, sok. Nem mondanám, hogy emiatt kiszórnám, de 150 jelentkezőnél már elgondolkodnék rajta. 
Azt már tényleg csak zárójelben említem meg, hogy emberek úgy jelentkeznek irodai munkára, hogy az nem jut el a tudatukig, hogy egy hivatalos levelet nem úgy írunk meg, hogy: "Szia, láttam xy oldalon, hogy irodistát kerestek. Jelentkeznék az állásra". Na, jó. Lapozzunk. 
Végezetül említeném, hogy ha kani betűkkel odaírom, hogy jelentkezni a megadott email címen lehet, akkor nekem ne küldjön az oldalon keresztül önéletrajzot, mert azt fogom gondolni, hogy egy alapvető mondat felfogására képtelen. 
Lehet, hogy ma szőrősszívű voltam, és túlontúl előítéletes, de úgy gondolom, hogy az önéletrajz egy tükör arról, hogy kik vagyunk. Ezen a tükrön keresztül látnak minket potenciális munkaadóink, ezért érdemes tisztára pucolnunk. Nem kerül semmibe, maximum fél óra alatt megvagyunk vele, és ha pár ilyen apróságra figyelünk, sokat lendíthet azon, hogy behívjanak minket az áhított interjúra.