FIGYELEM!

Látogass el az új blogomra is, ahol csak és kizárólag a KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK című regényemmel foglalkozom! Direkt link a jobb szélen!

2011. december 20., kedd

Magány

Az ember azt gondolná, a magány csak egy múló állapot. Hogy csak éppen addig tart, amíg meggyászoljuk a számunkra kedvesek elvesztését, aztán úgy, hogy észre sem vesszük, egyszer csak kitárul megtört lelkünk előtt a világ kapujának cifra keretbe foglalt ajtaja, s beléphetünk a boldogság mezejére.
Balga, aki ezt hiszi. A magányosság nem állapot, nem egy fennálló helyzet. A magányosság tulajdonság. Olyan tulajdonság, melyet valamilyen feljebb való hatalom osztott ki ránk, még születésünk előtt, ki tudja miért.
A magányosság nem véges, nincsenek határai. A magányosság csak van. Azok, akik erre a sorsra, erre a gyalázatos életre ítéltettek mindig egyedül vannak.
Lehetnek tömegben, lehetnek száz meg száz baráttal körbevéve. A magányos ember örökké hordozza átkát.
De van egy kulcs, egy kiskapu, egy vékonyka hajszál, melyet megtalálva képesek levetni fekete magány-talárjukat. Hogy mi ez a kulcs? Mi ez a hatalmas erő, mely megtöri a legádázabb átkot, mely leveszi az ember válláról a születésekor rápakolt terhét?
Ez a kulcs, ez a mentőöv, ez a semmihez sem fogható életet adó titok a szerelem.
Ha a magányos ember szerelmes lesz, sokkal jobban szeret, mint az átlag. Sokkal jobban félti szerelmét, mint az, aki bármerre járva-kelve társra lel.
De a magány erős harcos. Nem hagyja magát könnyen legyűrni. A legtöbb esetben rátelepszik az emberre, s addig mormolja levehetetlen átkát, míg a szerelmes szív újra hontalanná válik. Gyarló kedvessé babonázza az ember szerelmét. Elsöpör mindent, ami az útjában áll, s visszaveszi árnyék palotáját az emberek szívében.
Küzdhetnénk ellene, próbálhatnánk élni, de felesleges. A magány a legádázabb boszorkány. A legkegyetlenebb gyilkos.
Elveszi, mi neki ítéltetett, s mikor az ember utolsó fájdalomsikolyát hallatja, beköltözik annak lelkébe, s kiépíti horror-birodalmát, hogy kedvére vérfertőzve enyelegjen az általa szült könnyekkel és sóhajokkal.

2011. december 8., csütörtök

A szív dala


Van úgy, hogy túlkésőn jövünk rá a hibáinkra. Azokra a hibákra, melyekkel azokat az embereket bántottuk, akiket a világon mindennél jobban szeretünk.
Kevés ilyen ember van körülöttünk, s ha egyet is elveszítünk, úgy érezzük össze dőlt a világ.

Mert ez így is van.

Manapság nem könnyű olyat találni, akivel minden passzol, akivel ha együtt vagyunk, minden a helyén van.
Az ilyen társ nagy kincs és a hatalmas megfelelési kényszer, a szeretett személy elvesztésétől való állandó félelem az, ami belehajszol bennünket, embereket a hibákba.

Hiszen szeretjük őt, minden áron meg akarjuk védelmezni, magunk mellett akarjuk tartani, s ha igazán szeretjük, akkor ezt nem önzőségből, éppen ellenkezőleg, szeretetből tesszük.
Mert van olyan, hogy érezzük, hogy szükség van ránk, hogy az ember, akit szeretünk nélkülünk magányos, hogy nem találja a helyét. Még akkor is tudjuk, ha ő fel sem ismeri.

És ez, ez az átkozott félelem taszít minket a gödör legmélyére, oda ahonnan nincs visszaút, ahol a kezeink bele-belevájnak a mocskos, sikamlós földbe, ami aztán kicsúszik a gyenge újak szorításából. Kapálózunk, próbálunk kimászni, de mindhiába. Végül feladjuk és összegörnyedve, magunkat megtagadva, az érzelmeinket levetkőzve gubbasztunk a feketeségben.

Csak egy mód van rá, hogy kijussunk ebből a mély, sötét és hideg gödörből. Szükségünk van a szeretett személy oltalmazó, segítő kezére, ami kirángat minket ebből a kilátástalan, pokolnak hitt világból.
S nincs az a szerelem, ami ha egyszer lángolt, ne tudna újra fellobbanni. Nincs az a harag, ami ne tudna elillanni és nincs az a távolság, ami ne tudna eltörpülni, ha egyszer szerettük egymást.

Az érzelmek nem múlnak el, ott kuporognak a szívünk mélyén, ott tevékenykednek halkan, észrevétlenül, a legnagyobb titokban, s várják, hogy újra táncra keljenek a tomboló tűz körül.
És ez az, az érzés, amiért érdemes élni. Az újrakezdésért, a megbocsátásért, a változásért. Hiszen ha szeretünk valakit, érte megváltozunk. Ezzel pedig csak magunknak cselekszünk jót. Ha változnunk kell, hát változunk. De ha ez az ára annak, hogy újra a mézédes csókokat érezzük az ajkunkon, ki mondaná azt, hogy badarság?

Azt mondják: „Hogy megtartsd a másikat, elveszíted önmagad”. Én úgy gondolom, elveszítjük azt a sablon figurát, akit a társadalom, a sok hamis barát, vagy akár a család készített belőlünk, s a szeretett személy oldalán végre kiteljesedünk, hogy úgy ragyogjunk, mint napsütésben a hótakaró.

És ha ez senkinek sem tetszik, ha senki nem fogadja el, csak az, az egyetlen ember, akiért tesszük akkor is megéri. Megéri, mert a szívünk csak az övé, és nem másnak, neki kell megfelelnünk.
Ameddig pedig megvan a kötelék, az egymástól való el nem szakadás, addig minden romba dőlt kapcsolat menthető.

És azt, hogy megéri-e senki sem tudja megmondani, én mégis úgy gondolom, ha egy csöndes, sötét éjszakán figyelünk a szívünkre, eldalolja nekünk, amit talán büszkeségből, vagy dacból soha be nem ismernénk. 

2011. december 6., kedd

Legyünk környezettudatosak!

Arra kerestük a választ, hogy vajon mit gondolnak a debreceniek városuk környezetéről. 

Amint meglátták, hogy kamerával, mikrofonnal közeledünk feléjük, valahogy mindenki megszaporázta a lépteit, vagy a mobiljukat kezdték nyomogatni, esetleg kitartóan figyelték a főiskola előtti munkálatokat. Mégis sikerült pár embert megszólaltatnunk.

A Kossuth-téren beszélgettünk idősebbekkel, fiatalokkal egyaránt. Kérdezgettük őket a szelektív hulladékgyűjtésről, a város tisztaságáról, és kértük őket, fogalmazzák meg, mit tennének, tesznek a tisztább környezetért. 

Egyöntetűen azt nyilatkozták, hogy kevés szelektív kukát látnak Debrecenben, azokat is csak a nagyobb, forgalmasabb helyeken. S míg egy kisebb városban, faluban fokozottan ügyelnek a tisztaságra, addig a cívis- város egy-egy péntek vagy szombat esti buli után úgy fest, mintha valamiféle hadsereg vonult volna át rajta. Cigarettacsikkek a kukák körül, eldobált üvegek és zacskók az egyik szórakozóhelytől a másikig. 

Az interjúalanyok úgy gondolták, hogy az óvodában el kellene kezdeni a szelektív hulladékgyűjtésre való tudatos nevelést. Hiszen a gyermekeket bele kell nevelni ebbe az életformába. Azt is felvetették, hogy hiába próbálkoznak az óvoda-pedagógusok efféle célirányos neveléssel, ha a gyermek, otthon nem ezt látja, hamar kioltódik belőle az egyébként hasznos minta. 

Beszélgettünk vidéki fiatallal is, aki elmondta, hogy otthon külön válogatják a hulladékot, hiszen a szerves háztartási hulladékot könnyedén fel tudják használni a kertben, virágos kertben. 

Hosszasan időztünk a Kossuth-téren, figyeltük az elsuhanó embereket, a röpködő cigarettacsikkeket, a „véletlenségből” el-elhullajtott zsebkendőket. Megfigyeltük a kukák közelében a széllel táncoló zacskókat, papírdarabokat. 

Azt is láttuk, hogy a közmunkások rendíthetetlenül szépítik a parkokat, a szemetes kocsik telerakva ide-oda furikáznak. 

Láttunk szelektív kukákat is, de nem sokat és azok sem voltak olyan helyen, hogy könnyen feltűnjön az átlagos bámészkodónak, vagy éppen a munkájába siető polgároknak. 

De ez természetesen csak Debrecen város központja. Kíváncsiak voltunk, mi a helyzet a központtól távolabb eső utcákban, lakónegyedekben. 

Kérésünkre egy fiatalember elmondta, hogy ahol ő lakik – Debrecen külvárosában – vannak ugyan szelektív kukák, mégsem használják azokat rendeltetésszerűen. Vagy szeméthalom tornyosul mellette, vagy megpróbálnak másfajta hulladékot is a kukákba tuszkolni. 

Azt is elmondta, hogy véleménye szerint nem csak a fiatalok szemetelnek, látott már idősebbeket is szemetelni, s a többi interjúalanytól is ezt a visszajelzést kaptuk. 

Vagy ilyen, vagy olyan véleménye mindenkinek volt a témáról, s biztatóan inkább érveltek a szelektív hulladékgyűjtés mellett, mint ellen. Arra a kérdésre, hogy rendszeresen végzik-e ezt a fajta környezettudatos tevékenységet, többnyire azt a választ kaptuk, hogy időnként. 

A lakosságot leszámítva nagyon sok szervezet és magán személyek is érvelnek a szelektív hulladékgyűjtés mellett, melynek több formája ismeretes. 

Az Electro-Coord Magyarország Nonprofit Kft. 2004-ben alakult, s jelenleg a hozzájuk tartozott vállalatok száma meghaladja a 400-at. Az Electro-Coord Magyarország Nonprofit Kft. egy nyitott szervezet, melyhez bármely e-hulladék hasznosításra kötelezett iparági szereplő csatlakozhat.

Tóth Zoltán, a szervezet ügyvezető igazgatója elmondta: „A világon évente körülbelül 40 millió tonna ipari hulladék képződik. Ennek a negyede Európában, körülbelül 10 millió tonna, és ebből Magyarország körülbelül 120-130 ezer tonnával vesz részt. Ezzel körülbelül 30–40%-a a hulladéknak nem az utcára, nem a lerakókba, hanem újrahasznosításra kerül”.

Az Electro-Coord Magyarország megalakulása óta több mint 100 ezer tonna elektronikai hulladék begyűjtéséről és újrahasznosításáról gondoskodott.

Országos gyűjtőpont-hálózat fontos részét alkotják a barkácsáruházak. Ezeknek vannak  kül- és beltéri tárolóik, melyek az elromlott kisgépeiket leadni szándékozó vásárlók részére megkönnyítik a leadást. E hulladékokat lakossági hulladékudvarokban is szállíthatjuk. 

A szervezet fontosnak tartja, hogy folyamatos jelleggel tájékoztassa a lakosságot a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról. Ennek jó példája a „Hozd vissza, Magyarország!” nevű kampány, melyet az ÖKO-Pannon Nonprofit Kft.-vel közösen szerveznek, vagy a CECED Magyarországi egyesüléssel együtt szervezett Forgó Morgó energiahatékonysági kampány.

A környezettudatos életmód tehát nem megvalósíthatatlan, hiszen szervezetek, ingyenesen használható szelektív kukák, különböző kampányok segítik azt. 

Ha mindannyian összefogunk, és segítjük ezeknek a szervezeteknek a munkáját, akkor sokkal tisztább és egészségesebb környezetben fogunk élni. Az interjúalanyok elmondásai alapján erre szükségünk van, hiszen még messze állunk a környezettudatos életstílustól. De az Electro-Coord és a hasonló szervezetek nagyon sokat segíthetnek ennek az életmódnak a kialakításában, ha az emberek kellő nyitottsággal és elhatározással fordulnak feléjük. 


http://www.licium.hu/jelen-let/legyunk-kornyezettudatosak.html

Város a Magura tövében


Mint egy délceg óriás, úgy magasodik a Magura-hegy a lábánál pihenő álmos városka, Szilágysomlyó felé. 

Az egykori magyar település Erdélyben, a Kraszna folyó ölelésében terül el. Mikor először jártam Szilágysomlyón: a béke, a szeretet és a magyarságtudat otthonaként ismertem meg. Családommal bebarangoltuk a szűk, kanyargós utcácskákkal átszőtt városkát, míg végül megtaláltuk a szívében fekvő csodálatos parkot. A tér közepén, mintha egyfajta katedra lenne, magasodik egy kőtömbökből kimunkált filagória, körülötte macskakőből kirakott, kedves kis járda kígyózik, melyet a szivárvány színeiben pompázó virágok szegélyeznek. A parktól pár lépésnyire ortodox templom vet árnyékot a virágrengetegre. 

A templomba belépve nyugalom lett úrrá rajtunk, mégis a díszes falakat kémlelve erősödött bennünk egy félelemhez hasonlatos érzés is. Református családhoz híven nem vagyunk hozzá szokva a markánsan faragott berendezési tárgyakhoz, vagy a bibliai eseményeket ábrázoló falfestményekhez. Szokatlan volt az aranyszín gyakori használata, az oltár túldíszítettsége. S habár a magas, hideg belső tér hátborzongatóan hatott, mégis gyönyörű látványt keltett. Sosem láttam még ehhez fogható templomot, az pedig külön feltűnt, hogy a helyi lakosság akkor is be-besétál a templomba, mikor ott senki sem tartózkodik. Elvonultak egy-egy távolabbi padsorba, elmormoltak pár imát, aztán hangtalanul, észrevétlenül tovább álltak. Az oltár mögött egyfajta belső szentély volt kialakítva, ide azonban meggyőződésből nem léptünk be. Nem ismerjük az ortodox vallást és nem szerettük volna megsérteni. Talán csak hívők, vagy a papság tartózkodhatott ott. 

A templomból elindulva felkerestük azt a régi gimnáziumot, ahol egykoron, még a második világháború előtt dédnagymamám koptatta az iskolapadot. Ő is velünk volt, homályos emlékei vezettek minket az évtizedek alatt teljesen megváltozott városba. Az iskolát nagy, zömök faajtó vágta el a külvilágtól. A kapun belépve olyan volt, mintha egy időgép szépen megmunkált ajtaján léptünk volna át. Ki tudja hány évtizedet, vagy évszázadot léphettünk vissza az időbe, hiszen dédnagymamám elmondása alapján az iskola ugyan úgy fest, mint egykoron, s bizonyára már azelőtt is így festett, mielőtt ő odajárt volna. 

Hatalmas, vaskos falai, nyikorgós lépcsői lepusztultak voltak, mintha az idő behódolásra kényszerítette volna az egykor nyilván pompázó iskolát. 

A tantermekbe sajnos nem tudtunk belépni, mivel nyári szünet volt, így csak az iskolaudvart és a tornatermet kémlelhettük, ahol el-elgórva felfigyeltünk egy-egy múlt századi időket idéző tornapadra.

Az iskola után ellátogattunk egy domboldalon magasodó templomba, melyhez annyi lépcsőfok vezetett, hogy félúton feladtam a számolást. A templomajtóból tovatekintve a tájra lenyűgöző látvány tárult elénk. Lemásztunk a sok-sok lépcsőfokon és dédnagymamám egykori házát kutatva bóklásztunk a városban. Utunkat keresztezte egy enyhén díszes református templom, mely egy csodálatos hegyoldalba vájt teraszon kapott helyet. A látványt sosem felejtem el. Letekintettünk Szilágysomlyóra. Láttuk az apró megkopott házakat, és a távolabb magasodó, városképet rontó gyárkéményeket. Megpihentünk a templom árnyékában, mivel az ajtaja zárva volt, így nem tudtunk bentebb kukucskálni. 

Végül tovább sétáltunk, felfedezve egy egykori várromot, amiről anyukám idegesen rángatott le minket, instabilitása miatt. 

A Kraszna folyót keresve beszélgetésbe elegyedtünk helyi nénikkel, akik egyből felfedezték, hogy magyarországi magyarok vagyunk. Talán a nyelvjárásunk buktatott le bennünket Mikor bizonyságot nyertek, hogy valóban az anyaországból érkeztünk olyan kedvességgel és olyan szeretettel fordultak felénk, mintha elhoztunk volna egy csöppnyi napfényt az életükbe. Végül útba igazítottak és megtaláltuk a Krasznát. 

Szomorúan folydogált és ügyetlenül kerülgette a bele dobált ezernyi törmeléket, egykori háztartásbéli kellékeket. Dédnagymamámra tudok csak hivatkozni, aki kiábrándultan figyelte az egykoron lenyűgöző folyót, mely mára már alig csordogál. 

A rozoga vashídról lesétálva kisebb gyárak között bolyongva végül visszakeveredtünk a templomos teraszhoz. Dédnagymamám itt megpihent, elidőzött az emlékeiben s kérte mennyünk nyugodtan sétálni, ő majd üldögél kicsit magában. 

Egyedül hagytuk, hadd idézze föl a gyermekkorát. Addig mi megmásztuk a Magurát. Pontosabban csak szerettük volna, hiszen az út háromnegyedénél feladtuk a kísérletet és visszasiettünk dédimhez. 

Végül fagyiztunk még egyet, majd kocsiba ültünk, megtöltöttük mind a három autót és elindultunk vissza, Magyarországra. Láttuk a távolodó épületeket, a lepukkant emeletes házakat, a napfényben megcsillanó templomtornyokat. 

Habár Erdély csodálatos volt, a városokban közlekedő lovaskocsikkal, a milliónyi díszes templommal, a hegyvonulatokkal és folyókkal, mikor átléptük a magyar határt olyan megnyugvást és hazaszeretet éreztünk, mint még soha. Mindannyian erre gondoltunk. A levegő megváltozott, egyszerre ízletes lett, hiába mondtunk le a csodás hegyekről a táj mégis édesebb lett a szemnek, hiszen itthon voltunk. És az idő vasfogával vívódó városok képe után úgy éreztük: Magyarország gyönyörű.  


http://www.licium.hu/jelen-let/varos-a-magura-toveben.html

2011. december 5., hétfő

Szent Miklós legendája


Ha meghalljuk azt a szót, hogy Mikulás mindannyian egy pocakos, fehér szakállas idős úrra gondolunk, aki piros ruhájában bemászik a kéményeken, vagy ajándékokat rejt a kiscipőkbe, ablakpárkányokra. Rengeteg dalt, mondókát írtunk már ehhez a titokzatos, rénszarvas szánon repülő bácsikához, ugyan akkor azt kevesen tudjuk, hogy honnan is ered a Mikulás hagyománya.

A legenda úgy tartja, hogy élt egyszer egy szegény ember, akinek volt három lánya. Hozomány hiányában azonban nem tudta őket férjhez adni, így a lányokra az a sors várt, hogy hajadonok maradnak. Miklós, myrai püspök, aki a 3. században élt elhatározta, hogy segít rajtuk, de szerénységből ezt névtelenül tette. Mikor leszállt az éj egy-egy arannyal teli erszényt tett a szegény ember ablakába, így az férjhez tudta adni a lányait.
Emellett nevéhez fűződik a tengeri vihar lecsendesítése, mely mai napig ismerős tengerész körökben. Úgy tartják, hogy Szent Miklós kimentett két fuldokló hajóst a vízből, ezért a viharba keveredett tengerészek napjainkban is hozzá fohászkodnak.

Akadnak még kisebb legendák, melyeket a nevéhez köthetünk, de a legismertebb a három leány kiházasítása, a Mikulás-kultusz elindítója.

Szent Miklós ezen legendája végül a december 6-ai egyházi ünnephez kapcsolódva terjedt el a városokban a 19. században. Ekkor a gyermekek megtisztított cipőiket az ablakba helyezték, s a Télapó szaloncukorral, vagy déli gyümölcsökkel töltött piros zacskókkal lepte meg őket.
A Mikulás kultusz az egész világot meghódította, tájegységenként mégis különböző módon ünneplik ezt a napot.

Német területeken például a gyermekek Nikolaus-t, a protestánsak Pelzetmärtel-t várják, utóbbiak Szent Márton napján. Angolszász területeken Santa Claus néven ismerik, s karácsonyi ajándékozóként tartják számon. Ezeken a vidékeken a gyermekek a kandallókra zoknikat függesztenek fel, s abba apró ajándékokat helyez el Santa Claus, december 25-én éjszaka. Skandináv területeken Lappföldhöz kötik alakját és Joulupukki néven emlegetik.

A globalizáció hatására a Mikulás elszakadt Szent Miklóstól, a tömegkultúra részévé vált. A Mikulás elvesztette eredeti jelentőségét, idővel a büntetést szimbolizáló krampuszok is eltűntek mellőle. Napjainkban reklámfiguraként is előszeretettel használják alakját. Személyéről alkotott kép is változáson ment keresztül. Míg egykoron úgy tartották, hogy a Mennyből figyeli a gyermekeket, napjainkban már inkább köthetjük Lappföldhöz, vagy az Északi-sarkhoz.

http://www.licium.hu/kultura/szent-miklos-legendaja.html

Mint a tűzijáték


A szerelem olyan, mint a tűzijáték. Hirtelen, robbanásszerűen jön, egy percig beragyog mindent, tündöklő fényével, majd gyorsan, észrevétlenül kihuny, s örökre elég.
Különös, hogy milyen sebességgel képesek elmúlni az érzelmek, s az is, hogy az a személy, aki egyik percben a legnagyobb boldogságot jelenti, a következőben már maga a kínzó fájdalom.
Ilyenkor a hiány és az üresség borzalmasabb minden más érzésnél. Kegyetlenül romba dönt, leigáz, uralma alá hajt. Mint katapult a várfalat úgy bombázza szívünket minden egyes elfelejtett szó, minden múltba veszett érintés, minden illat, ami az egykori kedves ruháiból menekülve meg-megkísérti orrunkat.
S az a különös, hogy ilyenkor az ember akkor is egyedül van, ha tömegek veszik körül. A lélek valahol, odabent összekuporodva, meggyötörve, sokszor kifacsarva üldögél egy sötét sarokban, s próbálja összehegeszteni parányi testét.
A magányosság és az önsajnálat még csak-csak enyhülhet az idővel, de a maszk, ami mögé kénytelenek vagyunk elrejtőzni csak nehezen kerül le az arcunkról. Ügyes kis holmi ez, elrejti a könnyeket a világ elől. 
Amíg pedig sikeresen tudjuk játszani a szerepünket, hogy minden rendben van, addig képesek vagyunk megóvni lábadozó lelkünket az újabb támadástól.