FIGYELEM!

Látogass el az új blogomra is, ahol csak és kizárólag a KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK című regényemmel foglalkozom! Direkt link a jobb szélen!

2011. október 20., csütörtök

Noszvajban az Év Pincészete


Az egri borvidékhez tartozó Noszvajon működő Thummerer Pincészet lett a 2011-es év pincészete.


Immár tizedik alkalommal ítélték oda a díjat a Magyar Borakadémia, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa (HNT) és a Szőlő és Bortermelők Szövetsége által delegált 85 szakember szavazata alapján. Idén a Thummerer Pincészet kapta az elismerést.
A pincészet alapítója, Thummerer Vilmos 1984 óta foglalkozik magánvállalkozóként szőlőtermesztéssel és 1992-ben vásárolta meg a pincészet jelenlegi telephelyét. Ma már közel 100 hektáron termeli a szőlőt, a kezdeti 7 hektárhoz képest. Valamennyi ültetvényt ő maga telepítette. A vállalkozás évente mintegy 350 ezer palack bort értékesít és emellett több mint 300 millió forintos árbevételt termel. Termékeik között megtalálhatóak a kisebb kategóriás, napi fogyasztásra szánt borok, valamint a több ezer forintos csúcsborok is.

A díjat szeptember 1-jén vette át Thummerer Vilmos tulajdonos.

(http://www.licium.hu/hirek/noszvajban-az-ev-pinceszete.html)

A torinói ló


Tarr Béla játékfilmje indulhat az idegennyelvű Oscar-díjért 2012-ben.


A döntést augusztus 31-én hozta meg az Oscar-díjra nevező magyar bizottság. A hivatalos nevezések közül az Amerikai Filmakadémia képviselői január végén választanak ki öt filmet, amelyek közül a legjobbnak ítélt február 26-án megkapja az aranyszobrot. A torinói ló világpremierje a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon volt februárban. Itt elnyerte a zsűri nagydíját és a filmkritikusok díját is, valamint közel harminc ország filmforgalmazója vásárolta meg. A filmet azóta több neves filmművészeti fórum is műsorára tűzte világszerte. Az alkotás észak-amerikai premierje a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon tartják ezen a héten, míg az Egyesült Államokban a New York-i Filmfesztiválon lesz majd megtekinthető. A USA-ban a film rövidesen moziforgalmazásban is megjelenik. Az Oscar-díj szabályzata alapján, hazánk azon filmek közül nevezhetett egyet a kategóriába, amelyek 2010. október 1- 2011. szeptember 30. között jelentek meg a hazai mozikban. A torinói ló Krasznahorkai László forgatókönyvíró és Tarr Béla rendező közös műve.

(http://www.licium.hu/hirek/a-torinoi-lo.html)

Határtalan utazás


Kezdetét vette a Határtalanul! tanulmányi kirándulási program, melynek részeként az első csoport szeptember 4-én indulhatott Erdélybe.


500 millió forintot különítettek el a programra az idei költségvetésben, ebből az összegből összesen 15.500 diák és pedagógus utazhat Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára vagy a Vajdaságba. A cél az, hogy a jelenlegi pályázati támogatás normatívvá váljon a jövőben. Répás Zsuzsanna, helyettes államtitkár elmondta, hogy az volt a terv, hogy a korábbi pilotprogramban résztvevő hatezres létszámot megduplázzák, és ez sikerült. Azt is jelezte, hogy az állami keretből kétféle utazást is támogatnak. Az általános iskola hetedik osztályosai elsősorban „felfedező utakra" mennek majd, megismerkednek a külhoni magyar területek jellegzetességeivel. Ugyanakkor az utak 97 százalékánál van olyan programelem, amely tartalmaz határon túli magyar fiatalokkal való találkozást is; ilyen utakra mintegy 12,5 ezren mennek - mondta Répás. A másik utazási típus, a pilotprogramban részt vevő szakképző intézmények együttműködését támogatja. A program keretében 1259 magyarországi diák utazik ki, és 1340 diák érkezik a külhoni területekről. Sokan utaznak idén szeptemberben, októberben, de a legtöbb kirándulás tavasszal várható.
 
Forrás: Dehír.hu

(http://www.licium.hu/hirek/hatartalan-utazas.html)

Aranyfodrok

Megéreztem a talpammal az ősfű csodálatos gyengédségét. Úgy cirógatott, mint ahogy a titkos szeretőt szokás. 

(Részlet a szerző készülő regényéből)

A fű ugyanolyan nedves és selymes volt, mint mindig. Aztán eszembe jutott a kedvenc tavam. Egyszeriben fékezhetetlen vágyam támadt az iránt, hogy lássam. Szerettem volna teleszívni a bőrömet napsugárral, miközben a tó édes morajlását hallgatom. Biztos voltam benne, hogy át kell vágni az erdőn, ezért jobbra fordultam. Arra, amerre a misztikus rengeteg állt. Felrángattam magamra a zoknit és a cipőt, majd megiramodtam a széllel keringőző fák felé.

Sosem féltem ebben az erdőben. Kislány koromban gyakran játszottam benne, most mégis berágta a zsigereimbe magát a félelem alattomos kis férge. Nem tudtam volna megmondani mitől félek, mégis ha tehettem volna elkerülöm a festői szépségű zöld óriásokat. A tóhoz azonban ezt az egy utat ismertem, ezért összeszedtem a bátorságomat és vonakodva beléptem az ősöreg fák közzé. Ahogy egyre mélyebbre jutottam, a napsugarak annál nehezebben tudták átküzdeni magukat a fölöttem kupolaként összezáródó lombkorona falon.

A talaj nyirkos volt és süppedős, a rothadás émelyítő szaga belengte a levegőt. Próbáltam gyorsan átverekedni magamat a gyökér-tengeren, de a haladás nem volt olyan egyszerű, mint az emlékeimben. A nedves növényzet az arcomba csapot, időnként meg-megkarmolt érintésével, mint a játékos kismacska. Végül legyűrtem az ínycselkedő természetet és megpillantottam a tavamat. Pont ott állt, ahol hét évvel ezelőtt hagytam.

A nap sugarai aranyszín-fodrokkal híntették meg a lágyan hullámzó tótükröt, a cserfes északi szél gyengéden játszott az unottan bólogató vízinövényekkel. Minden annyira tökéletes volt, hogy hirtelen kedvem támadt megmártózni a folyékony aranyban.



(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/aranyfodrok.html)

(A kép forrása: http://t1.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRmgCgZFMLhZL-OnWKZff1cFc1m7i730gWzxqit-eGGb_Q_G5cgmA )

Mindenki képes hinni

Minden ember hívő, csak van, aki nem tudja magáról.  

Gondoljunk csak bele. Személy szerint én már több embertől hallottam, hogy semmiben sem hisz, saját magán kívül. „Szegény lehet az életed"– hagytam rá, de nem bonyolódtam vitába. Mi értelme is lett volna, az emberek véleményét úgysem lehet akaratuk ellenére megváltoztatni. Még ha lehetne is, nem tisztességes. Mégis, különös módon ezek az emberek hányszor hazudtolták meg önmagukat. Ha valami baj történt a családban, ha beteg lett egy gyermek, ha hosszú utazás előtt álltak, ha szívügyeik voltak, ha valami fájt, vagy ha csak magányosak voltak, mind azt mondták: „Istenem, segíts".
Most akkor hogy is van ez, kérem szépen? Egyszer nem hisznek, aztán hisznek? Nem, ez nem ilyen egyszerű. Hogyan is lehetne az? Az ember alapjába véve lusta és önfejű. Sokkal kényelmesebb azt mondani: semmiben sem hiszek, csak azért, hogy ne kelljen valamit tennie a saját hite nevében, mint kijelenteni: igen, van hitem és annak megfelelően élek. Nem szabad önmagunkat álltatni, hogy nem hiszünk. Nyitottá kell válni és meg kell keresni az utat Istenhez, hiszen rá mindig számíthatunk, ott van mellettünk egész életünk során.

(http://www.licium.hu/hit-vallas/mindenki-kepes-hinni.html)

Élet a határszélen

Riport Pocsajról, ahol generációk élnek együtt, más-más érzésekkel szívükben, szebb jövőt és múltat álmodva maguknak. 

Vegyes érzelmekkel fogtam neki a riportomhoz, amit Pocsajról készítek. A gondolatok kavarogtak a fejemben, hiszen immár 20 éve élek ebben a községben, így, biztos voltam benne, hogy nehéz feladat elé nézek, ugyanis nem szerettem volna elfogultan írni a helyről, ahol lakom. Egy részről látom és megélem azt az életet, ami ebben a parányi községben folyik, másrészről – főként a tanulmányaim miatt – egyre inkább kívülállóként tekintek magamra, hiszen fokozatosan hónapról hónapra szakadok el attól az életformától, amit gyerekkorom óta megszoktam.

A szívem hevesen dobogott, mikor előbányásztam a zsebemből a telefonomat, hogy rögzítsem első interjúalanyom, Oláh Zsolt, pocsaji lakos véleményét, meglátásait, tapasztalatait. A szívem kalapálása egyre fokozódott. Nem amiatt, mert féltem és nem is azért, mert nem bíztam magamban, sokkal inkább vészesen igaznak és valósnak tűnt az egész szituáció. Riportot készítek. Én, a kis tanonc, aki még alig élt meg valamit az életben. Én, akinek szakmai téren szinte semmi tapasztalata nincsen. Mégis, valahol jó érzés volt, hogy végre azt csinálom, amit valóban szeretek.

Beszélgetőtársam, Zsolti 19 éves, munkanélküli. Egész eddigi életét Pocsajban élte. Megnyugtató volt vele beszélni, hiszen általános iskolás korunk óta ismerjük egymást. Igen, a falvakban ez többnyire így megy. Mindenki ismer mindenkit és mindenkinek megvan a maga kis takargatnivalója a pletykás szomszédasszony, a bolti eladó vagy a vízvezeték-szerelő előtt. Zsolti türelmesen megvárta, míg bekapcsoltam a telefonon a rögzítőt, majd készséggel válaszolt a kérdéseimre. Aztán pár perc után úgy döntöttem, ez az egész túl hivatalos. 

Kikapcsoltam a rögzítőt és csak beszélgettünk. Úgy beszélgettünk, mint két barát, nem, mint újságíró és interjúalany. Zsolti elmondta, hogy egyáltalán nem szeret Pocsajban élni, hiszen a fiataloknak semmi lehetőségünk nincs. Nem csak céljaik elérése lehetetlen, de még valamilyen – ahogy ő fogalmazott – alattomos munkára sem találhatnak itt. Így marad a munkanélküli segély, és a polgárőrködés a segélyért. Zsolti szeretne külföldön dolgozni, bármit elvállalna, csak pénzt kapjon érte. Ezen én is elgondolkoztam... Előbb vagy utóbb el kell szakadni a szülői háztól, ha valamit kezdeni akarunk az életünkkel. Pocsaj – habár kisgyermekkoromban számomra maga volt a földi Paradicsom – sajnos nem nyújt semmilyen lehetőséget, egy életét kezdő, álmokkal és ambíciókkal teli fiatalnak. 

Zsolti azt is a tudtomra adta, hogy már a baráti kapcsolatok is meglazultak, sőt, esetekben fel is bomlottak. Mindenki, akinek csak lehetősége és bátorsága volt, elhagyta a kicsiny falut, és vissza sem nézve új életet kezdett egy nyüzsgő nagyvárosban. Együtt érzően bólogattam, hiszen jól tudtam miről beszél. Ugyanezt én is átéltem, és átélem a mai napig. Részese vagyok, de nem a maradók táborának. Annak a megszámlálhatatlan embertömegnek, akik örökre búcsút intenek a határ menti kis falvacskának. Zsoltival esett szó még pár tervről, hogy hogyan és miként lehetne fejleszteni a falut. Új utakkal, kisebb gyárakkal, turistalátványosságok létrehozásával, de mindezek sok pénzt és időt vennének igénybe, Pocsajnak pedig egyértelműen egyikből sincs túl sok. Végül végig hallgattam egy kisebb morgolódást a buli-helyek hiányáról és a helyi sörözők hiányos árukészletéről is. Lassan elköszöntem Zsoltitól és bekászálódtam a kocsimba.

Hangos puffanással csaptam be a kocsiajtót és sokáig csak ködösen meredtem magam elé. A hallottakkal interjúalany nélkül is tökéletesen tisztában voltam, mégis így kimondva sokkal fájóbb és valóságosabb volt az egész. Végül erőt vettem magamon, elfordítottam a slusszkulcsot. A motor dorombolni kezdett én pedig kötelességtudóan autóztam következő úti célom felé. A parányi utcácskába nehézkesen lehetett csak bejutni, a lekövezetlen út megnehezítette a haladást, amelyet a gödrök tarka rengetege még inkább ellehetetlenített. Végül lassan araszolva elértem második interjúalanyom régi, parányi házikóját.

Gyorsan leparkoltam a ház elé, kétszer ellenőriztem, hogy a kocsi le van e zárva, felcsaptam a rozoga kis utcaajtót, amit megrágott az idő vasfoga, majd besétáltam a házba. Nem kellett csengetnem, hiszen a dédnagymamámhoz mentem. Nem mintha nem találtam volna rajta kívül mást, aki hiteles információkkal tudna szolgálni, mégis egyfajta késztetést éreztem, hogy beszéljek vele. Talán éppen azért, mert egy rokonnak, családtagnak sokkal könnyebben beszél az ember efféle kényes témákról, mint egy idegennek. Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy az a környék, ahol dédnagymamám lakik, megér pár sort, hiszen ez Pocsaj azon része, amiről az emberek próbálnak tudomást sem venni. Az ismerős illat, ami a házban terjengett, eltüntethetetlennek bizonyult. A kellemes, meleg aroma ravaszul befészkelte magát az orromba. Jól tudtam, honnan származik. Dédnagymamám nem hagyta volna, hogy nassolni való lekváros bukta nélkül essünk neki a beszélgetésnek.                                                                      

Hirtelen, egy percre újra gyermeknek éreztem magamat. Szabályosan láttam, ahogy az udvaron szaladok, a szél belekapott a hajamba, majd édesen játszott a ruhácskám szélével. Egyszeriben bűntudatot éreztem. Mit művelek? Hiszen csak a szépet és a jót kellene leírnom, úgy illene, a boldog gyermekévek ezt várnák tőlem. Aztán kénytelen voltam visszacsöppenni a valóságba. Felnőtt vagyok. Hiteles képet kell adnom, gyermekkori gondtalanság ide vagy oda. Dédnagymamámmal nehezebb volt beszélgetni, mint Zsoltival. Láttam a fájdalmat a szemében és ez a fájdalom alattomos kis féregként bennem is kezdett gyökeret verni. Szabályosan megfertőzte és ellepte a lelkemet. Dédim elmondta a gondolatait, öreg, bölcs tekintete közben engem pásztázott. Már nem bajlódtam azzal, hogy kikutassam a telefont a zsebemből és felvegyem azt, amit mond, hiszen tudtam: minden egyes szóra emlékezni fogok.

A fáradt, mégis bölcsen ragyogó öreg, kék szemek nyomatékot adtak minden egyes szónak. Dédnagymamám pozitívan nyilatkozott. Az egészet olyan távolinak és tőlem idegennek éreztem, hogy talán meg sem értettem igazi mondanivalóját, a szavak mögött megbújó jelentéseket. A tanyázás – ahogy ő nevezte – az utcában lévő, időtlen barátságok, a tiszta, mező felől fújó levegő, a naplemente csodás színe a késő nyári égbolton mind olyan volt, ami dédnagymamámnak az életet jelentette. Hogyan is képzelhetném, hogy tudna élni másképp? Hogyan is várhatnám, hogy másképp nyilatkozzon, hiszen ez volt minden, amit élete során tudott, amit érzett. Nem, nem lehettem olyan önző, hogy sajátos vágyaimat előtérbe helyezzem, és rafinált módon kicsaljak belőle olyan véleményt, olyan szavakat, mondatokat, melyeket kicsavart módon én adok a szájába. Nem, ez nem lett volna helyes. Végül mégis rákérdeztem, mit gondol a pocsaji életkörülményekről. Unottan legyintett, majd elemezni kezdte az utak és járdák állapotát, az ő környékén folyó bűnözést. Mégis, megértően úgy festette le az egészet, mintha mindez elkerülhetetlen lenne.   

                                                                          

Ha nincs munka, nincs pénz; ha nincs pénz, nincs élet – milyen egyszerű következtetés, milyen előítéletektől mentes felfogás. Hirtelen úgy éreztem, sokat tanulhattam volna tőle, ha egy másik korban, más vágyakkal és más életfelfogással születek. Dédim úgy festette le Pocsajt, mintha a rossz dolgok elkerülhetetlenek lennének. Ő nem tudna városban élni, s habár Hajdúböszörményből származik, a mai városok számára túlzottan nyüzsgőek. Ezzel már tisztában voltam és nem is ítéltem el – számomra – öreges, idejétmúlt felfogása miatt. Mikor beszélgetésünk befejeződött, utamra bocsátott egy nagy zacskó buktával és idős, remegő karjai láncokként fonták körbe a testemet. A mellére vont és egy ideig ott tartott, majd csíntalan gyermekként kibújtam az öleléséből és tovább folytattam az utamat. Az autóban volt egy pár percem gondolkodni. Már láttam a fiatalok szemszögét, és láttam egy sok mindent megélt, idős asszony életszemléletét is. Habár a fiatal Zsolti szemén át sokkal könnyebben láttam, minden erőmmel azon voltam, hogy dédim szemüvegén át is elképzeljem a falusi életet. Immár két teljesen különböző generáció véleménye állt teljesen szemben egymással, így szükségem volt egy harmadik véleményre, egy középkorú embertől, aki a két generáció között helyezkedik el. Dédnagymamám nyolcvan éves, Zsolti a húsz felé közelít. Hatvan év, szinte egy emberöltő távolság van a két ember között.                                                   

Tudtam, hogy anyukámat meg kell kérdeznem, ez tervben is volt, de a negyven és a nyolcvan év között is nagyon sok a generációs különbség. Ezért úgy döntöttem, hogy bevonom nagypapámat is a dologba. Sietősen néztem a visszapillantóba, indexeltem, majd bekanyarodtam egy kapubejáróba. Rükvercbe raktam a kocsit és megfordultam, hogy elautózzak nagymamám házához. Nagyapám kint tevékenykedett az udvaron. Sietősen berohantam, elhadartam neki, miről szeretnék vele beszélgetni, majd hagytam, hogy ontsa magából a szavakat. Nagyapám igazán értelmes ember, mindenről van véleménye, és az a mindent tudó nagyapa típus, megspékelve magas tudással a történelem és a földrajz terén. Az udvaron beszélgettünk. Nem fáradtam azzal, hogy letelepedjünk bent a házban, inkább hagytam, hadd ragadja el a fantáziámat a nyaldosó napsugarakat hűsítő csendes, nyári szél.

Nagypapám szokása szerint a régi időket idézte, amit napokig, sőt évekig tudtam volna hallgatni. Szenvedélyes rajongásomat a történelem iránt minden bizonnyal tőle örököltem. Aztán rátértünk a témára. Elmondta: mást jelentett régi értelembe véve a falu, és mást jelent most. Régen a szabadság, az állatok szeretete, a földek megmunkálása, a mezőgazdaság szinte életformaként való megjelenése jelképezte a falut. 


Ma ez már nem létezik. Vajmi kevesen vannak azok, akik mezőgazdaságból élnek, inkább súlyos összegeket fordítanak bérletekre, vagy üzemanyagra, hogy a városban dolgozhassanak. Az igazi falusi élet már-már csak a megfogyatkozott számú tanyákon figyelhető meg, amelyek jó pár kilométerre találhatóak Pocsajtól. Nagyapám véleménye nem egyezett dédimével, s habár ő tipikusan az az ember, akit nem tudok elképzelni egy panellakásban – bizonyára meg is bolondulni erdő-mezőjáró mivolta végett – mégis meglepően fiatalos szellemmel nyilatkozott. Elmondta, hogy nekik „öregeknek” tökéletes hely egy faluban eltölteni a hátra lévő éveiket, hiszen a szívükhöz ez áll közel, a fiataloknak, pontosabban azoknak, akik szeretnének valamit kezdeni az életükkel azonban el kell menniük.  Vele való beszélgetésem során is előkerült a közbiztonság közel sem legjobb állapota, a sorozatos betörések, a rettegő idősek, de nem szeretett volna belemenni a témába. Ilyen „hivatalos”, lejegyzett módon nem. Végül újra visszakanyarodtunk a múlthoz és a „Bezzeg az én időmben…” kezdetű mondatnál csak rafináltam leintettem és búcsút vettem tőle.                                                                                                                  

Hazaérve éreztem, hogy el vagyok fáradva, de még hátra volt az ember, aki pontot tehetett az „i”-re. Anyu olyan ember, aki szereti megmondani a véleményét és általában igen jó meglátásai vannak a dolgokat illetően. Ezen kívül úgy ismerem, mint a tenyeremet, ezért szinte felesleges volt megkérdeznem, tudtam mi lesz a válasz. Anyukám elvágyik innen, még fiatal nő, tele megvalósítatlan álmokkal. Egy okból kénytelen maradni és ez az ok pontosan az, amit riportom elején Zsolti hiányolt. Mégpedig a munkahely. Igen, édesanyám elég jó munkahelyen dolgozik, megbecsült, okos asszony. Emellett azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a munkahely nagy kincs napjaink Magyarországban.

Anyukám e tekintetben szerencsés. Talált munkahelyet, még jóval a válság idején, amikor még egész Pocsaj teljesen más volt, mint napjainkban. Ez a falu már közel sem az, ahol felnőttem, amit ismertem, immár rájöttem én is. Édesanyám közel olyan véleménnyel volt a falusi életről, mint Zsolti. Ő modern gondolkodású, nem érdeklik mások problémái, nem ül ki az utcára pletykálkodni, mások gondjain csámcsogni. Nem egy tipikus falusi lélek, annyi bizonyos. Vele való beszélgetésem során, amely segített elrendezgetni a gondolataimat, végül körvonalazódott, mit is kellene befejezésként írnom.                                                                                    
A falu, vagy Pocsaj – ha úgy tetszik – tökéletes hely azon emberek számára, akik életük nagy részét itt élték le. Akik elégedettek a falusi élettel, a sorsukkal, akik ilyen neveltetést kaptak és ez számukra a természetes. Azonban azon fiataloknak – és ez alatt értem a negyvenes korosztályt is – akik többre vágynak kínszenvedés akaratuk ellenére, vagy a lehetőségek hiánya miatt elpazarolni az életüket egy elnéptelenedő, határszéli kis falucskában. 



(http://www.licium.hu/jelen-let/elet-a-hatarszelen-2.html)

( Utolsó kép forrása: http://www.osszefogasnyiradert.eoldal.hu/img/mid/463/arato-unnep-a-csikokertben.jpg )

Online profil


Azt mondják, napjainkra ellustultak az emberek. Valóban igaz lenne ez a megállapítás?


Igaz, a gépek sokat segítenek a mindennapi életben, de tényleg lustává váltunk volna, vagy csak egészen más dolgokra fordítunk energiát? Gondoljunk csak bele, a telefonunk (sokszor több is) folyton csörög. SMS-t kapunk, közben interneten valamelyik közösségi oldalon olvassuk az „üzenő fali" bejegyzésünket, miközben egy új lapon e-mailt írunk, a tálcán pedig villog az MSN, a Skype és kapjuk az üzenetet a barátainktól. Ehhez még hozzá jön a háttérzajként szóló tévé vagy rádió. Azaz, több az információ, mint amennyit képesek vagyunk befogadni és kezelni. Ide-oda kapkodunk, fél füllel a telefonon lógunk, miközben a facebook-profilunkon kommentáljuk a barátaink fotóit – még a végén megsértődik valamelyik, ha elmulasszuk ezt megtenni – közben pedig próbálunk válaszolni a tömérdek mennyiségű üzenetre is, ami a másodperc tört része alatt beérkezik. E közben kétségbeesetten gépeljük a szakdolgozatunkat, vagy jobb esetben egy „egyszerű" szemináriumi dolgozatot, már ha képesek vagyunk egy értelmes mondatot összehozni, a megosztott figyelem miatt.

Mindannyian információk vagyunk, és mindenből információ lett. Erről eszembe jutott, hogy öcsém, ironikusan gyakran mondogatja, „Akinek nincs facebook-profilja, az nem is létezik".

Úgy hiszem, vannak azért még kivételek. Hihetetlennek hangzik, de még nekünk, a XXI. század gyermekeinek is van igényünk elmerülni a művészetek világában. Olyan ez, mintha menekülnénk a felgyorsult, leegyszerűsített, mégis valahol túlbonyolított világból, ahol nem tudunk elrejtőzni, ahol mindig közszemlére vagyunk téve, mint egy médiasztár. Ha valami fáj, ha szomorúak vagy betegek vagyunk, akkor sincs nyugtunk, hiszen amint online-á válunk vagy bekapcsoljuk a telefonunkat, máris üzenetek hada áraszt el minket. Azonban, ha pár napra is hátat fordítunk ennek a világnak, akkor egyfajta kitaszítottakká válunk. Úgy hat, mintha a való életben kihagytunk volna egy századot.

Ezek a sokszor zavaró dolgok teljes egészében életünk részévé vállnak, és nem vesszük észre, menyire függünk tőlük. Ha a gép egész nap megy, nem mindig vágyakozunk elé ülni, de ha csak egy napra vagy csak pár óra elmegy az internet, úgy érezzük, összedőlt a világ, kétségbeesünk, dühbe gurulunk. Ez a helyzet a mobiltelefonokkal is, ha nálunk van, rá-rá pillantunk, de különösebben nem foglalkozunk vele. Ha viszont véletlenül lemerül, a legtöbben idegesek lesznek, nem képesek szabadulni a tudattól, hogy nem tudják őket elérni, ha „fontos" ügyben keresik, vagy ők nem tudnak kapcsolatba lépni azzal, akivel szeretnének. Van, hogy kívánjuk a csöndet, a nyugalmat, mégis amint megkapjuk, megijedünk és esetlenné válunk, hiszen összeomlik az a fajta létezés, amit ismerünk. 

Különös világ ez, amiben mindenki olyan képet festhet magáról, amilyet szeretne. Talán ezért is függünk tőle annyira. De megéri fenntartani az általunk mutatni kívánt túl photoshop-olt látszatot? Hiszen, a való életben nem létezik a Facebook „mágikus" ereje, és a szépen megfogalmazott SMS sem segít. Az igazi életben úgy és akként kell élnünk, ahogy és akinek születtünk. 

(http://www.licium.hu/media/online-profil.html)

A kamera lencséje mögött

Varga József hobbi-fotós a fotográfia rejtelmeibe kalauzol el bennünket. 

Ma már mindenki hódolhat a művészet eme válfajának, akár egy kisebb kategóriás fényképezőgéppel is. A fotózást a 20. század eleje óta tartják a hatodik művészeti ágnak, mégis azt mondhatjuk, hogy fénykorát napjainkban, a digitális korban éli. 

Minek a hatására kezdtél el a fényképészettel foglalkozni?


Mindig is lenyűgöztek a szép fotók, ahogy egy adott pillanatot megragad a fotós és ezt az érzést megpróbálja minél jobban átadni egy képen a szemlélőnek. Egyik barátomon keresztül ismerkedtem meg valakivel, aki pár éve komolyabban űzi ezt a hobbit és már több kiállítása is volt. Azt hiszem, igazán az ő művei láttán kezdett el jobban érdekelni ez a művészeti ág.

Milyen régóta űzöd ezt a hobbit?

Amióta van kamerás mobiltelefonom, azóta fotózgatom, mint ugyebár mindenki más. Egy szűk éve vásároltam egy "normális" gépet, amivel meg lehet örökíteni a sok bohóckodást, amit a haverokkal csinálunk. Körülbelül egy fél éve nem csak a baráti társaság megörökítésére, hanem inkább művészibb képek készítésére használom, amikor kedvem van fotózni, vagy megszáll az "ihlet".

Milyen típusú képeket készítesz?

Képeim javarészt tájképekből állnak, bár kacsintgatok másfelé is. Amint sikerül vásárolnom egy komolyabb tükörreflexes gépet, jobban belevetem magam többféle ágba, hogy kiderüljön, mi is az igazán testhez álló a számomra.

Tanultad valaha a fotózást, vagy saját magad jöttél rá a fortélyokra? Esetleg használtál valamilyen oktató segédanyagot?

Soha nem tanultam iskolában sem konkrétan a fotózást, sem pedig olyan műfajt, aminek bármi köze is lenne ehhez az irányzathoz. Mára már eléggé elterjedt az internet és valahol azt olvastam, hogy ami nincs az interneten az nem is létezik. Na persze azért tudjuk jól, hogy ez nem így van, de ez a vicces szlogen is utal arra, hogy mennyire sok mindent rejt magában a világháló, ami persze hasznos is tud lenni. Aki a közösségi hálókon való "lógáson" kívül valamilyen tudás birtokába szeretne kerülni az egyszerűen megteheti. Több fotózással kapcsolatos oldal és fórum is van, ahol hasznos információk cserélnek gazdát, így én is javarészt innen művelődöm és folyamatosan gyűjtöm az információkat a fotózással és az utómunkákkal kapcsolatban egyaránt.

Milyen programokat használsz annak érdekében, hogy látványosabbá varázsold a képeidet?

Többféle grafikai program is a rendelkezésemre áll, és az adott képtől függ, melyeket használom. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy használom az Adobe által gyártott és elég ismert Photoshop nevű programot is. Erről megoszlanak, a vélemények van, aki szerint az, az igazi fotós, akinek nincs szüksége semmilyen programra, de az is egy tény, hogy nincs, olyan fotó melyet egy kis utómunka ne varázsolna még szebbé. Általában kontraszt-javítást, méretre vágást, élesítést és mélységélességet és olykor színtelítettséget módosítok, de van, hogy más dolgokhoz is hozzá kell nyúlni a megfelelő végeredmény érdekében. Emellett, van, hogy a képeim nem a valóságot tükrözik és kezdenek elmenni a digitális illusztráció irányába, de pont ez adja meg az adott kép szépségét, legalábbis nekem.


Mit jelent számodra a fotózás? Pusztán hobbi, vagy valami több?

Jelenleg számomra ez egy hobbi mely kikapcsol, megnyugtat és lenyűgöz. Viszont komolyabban is érdekel.

Szeretnéd-e a jövőben magasabb szinten űzni ezt a mesterséget?


Mint már említettem szeretnék komolyabb felszerelést vásárolni és elvégezni egy Fotográfusképzést is, hogy magasabb szinten űzhessem ezt a műfajt. Sajnos a közelben nincs ilyen képzés, valamint nem kevés összeg maga a tanfolyam sem, és ehhez még hozzá jönne az utazás és az egyéb költségek is.

Tudom, hogy létrehoztál egy blogot, ahol a munkáidat tekinthetik meg az érdeklődők. Elárulnád az elérhetőségét?

Kezdetben a facebookra töltöttem fel a képeimet aztán úgy döntöttem, hogy létrehozok egy oldalt ahol a képeim megtalálhatóak és bárki számára megtekinthetőek. Gondolkoztam többféle megoldáson végül egy ingyenes blog mellett döntöttem. A yocookafoto.blog.hu oldal, ahol mindenki megtekintheti a képeimet. Mivel a web-programozási tudásom szinte semmi, ez tűnt a legegyszerűbbnek. Közben ismét az internet segítségével elkezdtem tanulgatni a webdesign-t és készülőben van az új sablon, ami teljesen egyedi lesz.



(http://www.licium.hu/media/a-kamera-lencseje-mogott.html)

Az élet csodája

Van egy ajándék, amit csak az ember birtokolhat. Egy érzés, ami ha megtalálsz, mindent átértékelsz. 

A szerelem az élet értelme. Aki sosem volt szerelmes, nem tudja mit jelent igazán élni. Akinek nem volt soha beteljesült szerelme, nem tudja mi az élet. Mert mikor valaki szerelmes, minden más jelentéktelenné válik. Az igaz és viszonzott szerelem megóv a hibáktól, életcélokat ad, és megtanít arra, hogy egy másik embert boldoggá tegyél. És mi tudna nagyobb örömet okozni, mint látni a megcsillanó boldogságot annak a szemében, akiért mindent megadnál? Természetesen semmi.

A szerelem – minden bizonnyal – azért adatott meg nekünk, emberi lényeknek, hogy boldoggá tegyünk valakit. S a szeretett személy boldogsága az élet értelmének mágikus kulcsa. És igen, a szóbeszéd igaz: egyszer, csak egyetlen egyszer vagyunk szerelmesek az életben. Ez a szerelem azonban nem rajtunk áll. Belebolondulhatunk száz, meg száz emberbe, de semmi sem fogható ahhoz, mikor két szív egy ütemre dobban, mikor az ember megtalálja a hiányzó felét. Rengetegszer hihetjük, hogy szerelmesek vagyunk, de ha igazán érezzük ezt a semmihez sem fogható érzést, nem hinni, hanem tudni fogjuk, hogy az a bizonyos személy az életünk értelme, és sosem engedjük el. Még ha az élet, vagy ha úgy tetszik a sors akadályokat is gördít elénk, együtt mindenre képesek vagyunk, mert ketten vagyunk egy tökéletes egész, ami képes legyőzni a világot.

Mikor végre átérzed és tudod, hogy mit jelent a szerelem rájössz: ennél nincs hatalmasabb és gyönyörűbb érzés. Aki már tapasztalta ezt a semmihez sem fogható csodát, az tudja, hogy nem a pénz, nem a hírnév, és nem az elismertség érzése, hanem a szerelem az az ajándék, amit az ember az élettől kapott.



(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/az-elet-csodaja-2.html)

Léteznek csodák

Sok ember nem hisz a csodákban: rohanó, technika uralta világunkban szinte kötelező reálisan látni az életet. 

Kötelességünk mindent egy megmagyarázható, számokkal leírható képletként felfogni, ahol mindennek megvan a maga értelme és a maga szerepe.

Igen, ez a 21. század. A túlzott tudás- és időhiány százada, amikor csak a reálisan körülírható dolgok foghatóak fel létezőnek. Ha mégis valami megmagyarázhatatlan, különös dolog történik, amit emberi ésszel nem tudunk felfogni, legyintünk és annyit mondunk: véletlen. De valóban az lenne? Puszta véletlen? A sors különös játéka?

Véletlen, ha egy rákos beteg meggyógyul, miután az orvosok lemondtak róla? Véletlen, ha egy terembe betoppanva megpillantunk valakit, aki majd életünk párja lesz? Véletlen talán az, amikor valaki túlél egy balesetet? Vagy akár véletlen, hogy fennmaradt egy őskori lelet, egy hajóroncs, vagy egy piramis? Nem, ezek nem véletlenek. Ezeket nevezzük csodának.

A kisgyermek még hisz a csodákban, lefekvés előtt a tündérkét szólítja, vagy az angyalokhoz imádkozik. A kisgyermeket még nem fertőzte meg a világ szennye, ő még tiszta szívvel hisz és érez. Felnőve sajnos elfelejtjük, hogy mennyi csoda ért bennünket életünk során. Elfelejtjük, amikor a létráról leesve tovább szaladtunk egy karcolás nélkül, amikor a folyóba ugorva pont elkerültünk egy éles kődarabkát, vagy amikor figyelmetlenül úgy szaladtunk el egy, a hálójában üldögélő keresztes pók mellett, hogy az ne ragadjon az arcunkba. Ezek mind csodák, apró kis csodák az életben. Különleges, megmagyarázhatatlan dolgok. De semmiképp sem véletlenek.

Felnőve azonban szinte kötelező jelleggel felejtjük el ezeket az apró csodákat, pedig ekkor ér a legtöbb minket. Az első szerelem, a házasság, mikor valaki megtalálja a párját az emberek özönlő tengerében, mikor két ember szerelméből egy új élet jön létre. Maga a gyermek is egy csoda. Csoda, ahogy megtanul beszélni, ahogy feláll, elindul. Csoda, mikor két ember évtizedek után is azt mondja egymásnak: szeretlek. Csoda, mikor az ember nagyszülővé válik, és csoda, mikor erre rájőve átértékeli az egész életet. Igaz, ezeket senki nem nevezi csodának, mégis azok.

Az évszakok váltakozása, az idő múlása, a kisnyulak tavasszal a mezőn, a vándorútról hazatérő gólyák, a hegyek és völgyek harmóniája, vagy éppen az alkonyodó napsugarak játéka a vízen – ezek is földöntúli dolgok. Sokan mondják: rossz, csúnya világban élünk. De épp ezek az emberek azok, akik nem képesek hinni, akik nem képesek meglátni a szépet akkor, amikor az orruk előtt van. Akik nem látják meg a tovalibbenő pillangót, mert a legyekkel vannak elfoglalva.

Igen, lehet mondani, hogy a világ nem szép. De ez az elkeseredett emberek mentsvára. Annyi, de annyi gyönyörűség van a világon, melyek megléte, valója nem nevezhető másnak, mint csodának! Igen, csodavilágban élünk és ahhoz, hogy meglássuk ezt, nem kell mást tenni, csak nyitott szívvel járni, és időnként egy-egy percre megállni, körbepillantani.

Búcsú a nyártól

Az élet egy körforgás. Mindennek van kezdete és vége... 

Kint ülök a teraszon. A lágy éjjeli szellő kacéran meghajolt a lehulló falevelek előtt, hogy egy utolsó táncra invitálja őket, mielőtt örökre eltűnnének, helyt adva újonnan érkező társaiknak. A félig megkopasztott cseresznyefa félelmetesen tárja ki vaskos karjait az ég felé és rútul integet a felhőrétegen sejtelmesen áthaladó holdsugaraknak.

A szél egyszer-egyszer felerősödik, bele túr a hajamba, időtlen kezével simogatja az arcomat, amíg utolsó keringőjét járja a falevél-néppel. A kedvenc, rózsaszín plédem mágikus palástként pihen a vállamon, némi meleget csempészve a hideg, őszi éjszakába. Csöndesen nézem a természet haláltusáját és közben arra gondolok, hogy ez a körforgás átjárja az egész életünket.

Születünk, alkotunk és meghalunk. Ez, csupán csak ez az oka, hogy hiszem és vallom, hogy sosem szabad feladnunk és meghátrálnunk. Ha az élet végtelen volna, nem lenne elérhetetlen cél. Ha az élet végtelen volna... ha végtelen volna nem kellene küzdenünk az álmainkért. Azonban az idő múlik, az évek telnek, alkotni kell ezer meg ezer csodát, míg a haláltáncot járó falevelek sorsára nem jutunk. 



(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/bucsu-a-nyartol.html)

(A kép forrása: http://static.orszagalbum.hu/nagy/1258625114.jpg )

Életünk útja

Az élet egy utazás. A célunkhoz vezető út változik csak, a vágyaink örökké ugyan azok maradnak. Az élet olyan, mint egy úthálózat. Vannak rövid és könnyen járható utak, és vannak kátyuk, megspékelve megannyi kereszteződéssel, hogy az életben való haladásunkat megnehezítsék. 

Sosem tudhatjuk biztosan, hogy a számunkra legmegfelelőbb úton koptatjuk-e képzeletbeli cipőinket. Ha néha-néha olyan útra tévedünk, ami nincs rajta a térképen választanunk kell. Merre menjünk? Haladjunk tovább egyenesen, vagy forduljunk jobbra, esetleg balra?

Ha nincs egy útitársunk, aki segít dönteni, könnyen  eltévedünk a milliónyi kis mellékutcácskában. Azonban, akár mennyi zsákutcát találunk is, és akár merre fordulunk a kereszteződéseknél úti célunk változatlan marad, csak a hozzá vezető út változik. Ha félünk, vagy úgy érezzük, eltévedtünk hajlamosak vagyunk visszafordulni és megrekedni a biztonságos, általunk jól ismert helyen. Egyfajta határvonalat húzunk, hogy addig haladhatunk, és tovább úgyis felesleges idő- és energiapazarlás lenne, hiszen úgysem találnánk meg sosem az állomást, azt a megfelelő helyet, ahová szívünk vágyakozik. Igen, az élet egy nagy utazás, tele akadályokkal, de annak, aki hisz a céljaiban nincs lehetetlen. Állhatja útját hegyomlás, mocsár vagy aknamező is, a kitartó ember addig ügyeskedik, hogy eléri a végső állomást. Nem számít hány év, mennyi verejték és könny vezetett el a célig, hiszen csak egy életünk van.

Sosem szabad meghátrálni és legyenek a körülmények bármilyen mostohák, újra és újra talpra kell állni és tovább kell róni az utat, hogy ha az idő festette ráncokat kémleljük, a tükörben azt mondhassuk magunknak: Igen, érdemes volt élni.

(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/eletunk-utja.html)

(a kép a www.ezomisztika.hu oldalról származik)

Végzetes kívánság

Az álmok veszélyesek. Ha nem vigyázunk, a vesztünket okozzák, s nem leszünk képesek felülkerekedni rajtuk.  

Valaha létezett egy parányi kishal. A tenger habjai szülték, bölcsőjét a hullámok ringatták. Ez a hal a szivárvány színeiben játszott, a tenger lakói a csodájára jártak, mindenki elámult a szépségétől. A halacska azonban nem érezte jól magát a tengerben. Egyre többet járt ki a sekély vízbe, nézelődni, felfedezni a szárazföldi világot. Egyik nap megpillantott egy gyönyörű lányt. A tünemény hosszú, hollófekete haja, csokoládé bőrének édes ragyogása megrészegítette a kishalat. Órákig figyelte a lányt, ahogy az táncot járt a hullámokkal. Egyszer-egyszer közelebb úszott hozzá, megérintette annak selymes bőrét. Ilyenkor azt kívánta bárcsak ember lehetne. A bölcs halak rosszallóan figyelték a halacskát. „Rossz vége lesz ennek” – csóválták a fejüket, de tenni egyikük sem tudott semmit.

Az eszét vesztett kishal csak várta és várta a lányt, már enni sem akaródzott. Akárhányszor megpillantotta egyre inkább azt érezte, hogy ember akar lenni. Végül elment a tenger legmélyebb bugyrába ahol a ravasz tintahal lakott, aki jártas volt a boszorkányságban. A kishal egyezséget kötött a gonosz hal- boszorkával. Odaadta szivárvány ragyogását azért, hogy egy évre emberré válhasson és megszerezze magának a hőn óhajtott lány szívét. A tintahal és a halacska a sekély vízbe úsztak, ahol megtörtént az egyezség. A kishal gyönyörű férfiként emelkedett ki a vízből és rövidesen elnyerte a lány kegyeit is.

Teltek a hónapok, a boldogság mámora rózsaszín felhőként lengedezett a két fiatal szerelmes felett. Számukra megállt az idő, csak egymásnak léteztek. Az idő azonban telt és rövidesen letelt az egy év. Az egykori halacska érezte, hogy mennie kell, hívta a víz, nem tudott ellene tenni. Futásnak eredt hát és belevetette magát az őt szülő hullámok karjaiba, hogy újra hallá váljon. Ugyan olyan kis szürke halacska volt, mint a társai, már senki nem csodálta, már senkit nem érdekelt, hogy ki ő és mi van vele. Újra felúszott a sekély vízbe, hogy megpillanthassa szerelmét. Hallotta amint a kétségbeesett lány a nevét kiáltja, hívogatja. A halacska szíve alig bírta elviselni a lány zokogását.

Teltek a hetek, a hónapok és a halacska egyre csak a lányt figyelte. Látta, ahogy napról napra reményvesztettebb, látta, ahogy az egykor gyönyörű testből lassan távozik az élet. Végül, egy nap nem látta már a lányt, nem hallotta annak csilingelő hangját, nem érezte az illatát a szélben. Hallotta, amint a tenger lakói egy ember lányról suttognak. Követte a haltömeget és megpillantotta a szerelmét. „A szikláról vethette magát a vízbe” – susmorogtak a halak egymás között. A lány olyan békésnek hatott, mintha csak aludna. Holló hajával lágyan játszott a víz. A halacska eszét vesztve úszott a lány felé, de már nem tehetett semmit. Szerelme vízbe ölte magát, mert nem tudta elviselni a szeretett férfi elvesztését.

A kishal szorosan odabújt a lányhoz, ráhajtotta piciny fejét annak a vállára és visszaadta lelkét az őt világra hozó haboknak. „Most már együtt suhannak a hullámok között” – szólt az egyik öreg, bölcs hal majd elmorzsolt egy könnycseppet és vissza sem nézve tovaúszott.  



(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/vegzetes-kivansag-2.html)

Diákmonológ a tanulásról

Tanulása során hajlamosak vagyunk mindennel foglalatoskodni, csak, hogy elteljen az idő.  

A lustaságom nem ismer határokat. Szabályosan szenvedek az ágyamban. Ez a tantárgy teljesen leszívta az agyamat. Oké. Most megpróbálok semmire sem gondolni. Semmire. Álljunk csak meg egy percre... ha a semmire gondolok, az is valami. Nem?

Áh! Kit érdekel! Ezen téma megvitatását átengedem a filozófusoknak. Pontosan. Biztosan jobban tudják, mint én, vagy valami ilyesmi. Tanulni kellene... de olyan álmos vagyok. Oké. Akkor úgy lesz, hogy most van 15 óra 12 perc. Akkor félig négyig alszok. Lehunyom a szememet és pihenek. Muszáj, különben elszáll a tudás. Így rögzül. Ehhez kétség sem fér. Elvégre, a játék is megáll egy pillanatra, mikor elmentem a programot. Pontosan. Ez a dolgok rendje. Tehát, lehunyom a szememet. Így ni! Időnként menteni kell a tudást, nem igaz? Még a végén az egész elvész és kezdhetném elölről. Brrr...

Nézzenek oda, hogy elszaladt az idő... már fél négy is elmúlt. Hmmm... ez így sehogy sem jó. Az egész az egy kerek szám. A fél is egy kerek szám, hiszen az óra közepén van. Ez így természetes. A negyed és a háromnegyed nem igazán kellemes szám. Fúj... páratlan számok. Ez sehogy sem lenne természetes. Végül is, ha belegondolok... ha egy órát szánok egy tételre és van 20 tételem, az ugye 20 óra. Ó, hát akkor az az egy óra alvás ide vagy oda...

Egyébként is már 50 van. Tíz perc pihenés nem elegendő. Túl sok az információ, idő kell a feldolgozáshoz. Amúgy meg, fejlődő szervezet vagyok, vagy mi a fene. Áh, egye fene alszom egy órácskát, csak hogy kerek legyen, na meg az egészségem is így kívánja... minden bizonnyal. Akkor be is állítom az órát ötre. Jaj, az sem páros szám. Na jó, akkor hatig alszom. Bárki bármit mondjon, ez kijár nekem... hiszen már megtanultam egy egész oldalt...



(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/diakmonolog-a-tanulasrol.html)