FIGYELEM!

Látogass el az új blogomra is, ahol csak és kizárólag a KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK című regényemmel foglalkozom! Direkt link a jobb szélen!

2011. december 20., kedd

Magány

Az ember azt gondolná, a magány csak egy múló állapot. Hogy csak éppen addig tart, amíg meggyászoljuk a számunkra kedvesek elvesztését, aztán úgy, hogy észre sem vesszük, egyszer csak kitárul megtört lelkünk előtt a világ kapujának cifra keretbe foglalt ajtaja, s beléphetünk a boldogság mezejére.
Balga, aki ezt hiszi. A magányosság nem állapot, nem egy fennálló helyzet. A magányosság tulajdonság. Olyan tulajdonság, melyet valamilyen feljebb való hatalom osztott ki ránk, még születésünk előtt, ki tudja miért.
A magányosság nem véges, nincsenek határai. A magányosság csak van. Azok, akik erre a sorsra, erre a gyalázatos életre ítéltettek mindig egyedül vannak.
Lehetnek tömegben, lehetnek száz meg száz baráttal körbevéve. A magányos ember örökké hordozza átkát.
De van egy kulcs, egy kiskapu, egy vékonyka hajszál, melyet megtalálva képesek levetni fekete magány-talárjukat. Hogy mi ez a kulcs? Mi ez a hatalmas erő, mely megtöri a legádázabb átkot, mely leveszi az ember válláról a születésekor rápakolt terhét?
Ez a kulcs, ez a mentőöv, ez a semmihez sem fogható életet adó titok a szerelem.
Ha a magányos ember szerelmes lesz, sokkal jobban szeret, mint az átlag. Sokkal jobban félti szerelmét, mint az, aki bármerre járva-kelve társra lel.
De a magány erős harcos. Nem hagyja magát könnyen legyűrni. A legtöbb esetben rátelepszik az emberre, s addig mormolja levehetetlen átkát, míg a szerelmes szív újra hontalanná válik. Gyarló kedvessé babonázza az ember szerelmét. Elsöpör mindent, ami az útjában áll, s visszaveszi árnyék palotáját az emberek szívében.
Küzdhetnénk ellene, próbálhatnánk élni, de felesleges. A magány a legádázabb boszorkány. A legkegyetlenebb gyilkos.
Elveszi, mi neki ítéltetett, s mikor az ember utolsó fájdalomsikolyát hallatja, beköltözik annak lelkébe, s kiépíti horror-birodalmát, hogy kedvére vérfertőzve enyelegjen az általa szült könnyekkel és sóhajokkal.

2011. december 8., csütörtök

A szív dala


Van úgy, hogy túlkésőn jövünk rá a hibáinkra. Azokra a hibákra, melyekkel azokat az embereket bántottuk, akiket a világon mindennél jobban szeretünk.
Kevés ilyen ember van körülöttünk, s ha egyet is elveszítünk, úgy érezzük össze dőlt a világ.

Mert ez így is van.

Manapság nem könnyű olyat találni, akivel minden passzol, akivel ha együtt vagyunk, minden a helyén van.
Az ilyen társ nagy kincs és a hatalmas megfelelési kényszer, a szeretett személy elvesztésétől való állandó félelem az, ami belehajszol bennünket, embereket a hibákba.

Hiszen szeretjük őt, minden áron meg akarjuk védelmezni, magunk mellett akarjuk tartani, s ha igazán szeretjük, akkor ezt nem önzőségből, éppen ellenkezőleg, szeretetből tesszük.
Mert van olyan, hogy érezzük, hogy szükség van ránk, hogy az ember, akit szeretünk nélkülünk magányos, hogy nem találja a helyét. Még akkor is tudjuk, ha ő fel sem ismeri.

És ez, ez az átkozott félelem taszít minket a gödör legmélyére, oda ahonnan nincs visszaút, ahol a kezeink bele-belevájnak a mocskos, sikamlós földbe, ami aztán kicsúszik a gyenge újak szorításából. Kapálózunk, próbálunk kimászni, de mindhiába. Végül feladjuk és összegörnyedve, magunkat megtagadva, az érzelmeinket levetkőzve gubbasztunk a feketeségben.

Csak egy mód van rá, hogy kijussunk ebből a mély, sötét és hideg gödörből. Szükségünk van a szeretett személy oltalmazó, segítő kezére, ami kirángat minket ebből a kilátástalan, pokolnak hitt világból.
S nincs az a szerelem, ami ha egyszer lángolt, ne tudna újra fellobbanni. Nincs az a harag, ami ne tudna elillanni és nincs az a távolság, ami ne tudna eltörpülni, ha egyszer szerettük egymást.

Az érzelmek nem múlnak el, ott kuporognak a szívünk mélyén, ott tevékenykednek halkan, észrevétlenül, a legnagyobb titokban, s várják, hogy újra táncra keljenek a tomboló tűz körül.
És ez az, az érzés, amiért érdemes élni. Az újrakezdésért, a megbocsátásért, a változásért. Hiszen ha szeretünk valakit, érte megváltozunk. Ezzel pedig csak magunknak cselekszünk jót. Ha változnunk kell, hát változunk. De ha ez az ára annak, hogy újra a mézédes csókokat érezzük az ajkunkon, ki mondaná azt, hogy badarság?

Azt mondják: „Hogy megtartsd a másikat, elveszíted önmagad”. Én úgy gondolom, elveszítjük azt a sablon figurát, akit a társadalom, a sok hamis barát, vagy akár a család készített belőlünk, s a szeretett személy oldalán végre kiteljesedünk, hogy úgy ragyogjunk, mint napsütésben a hótakaró.

És ha ez senkinek sem tetszik, ha senki nem fogadja el, csak az, az egyetlen ember, akiért tesszük akkor is megéri. Megéri, mert a szívünk csak az övé, és nem másnak, neki kell megfelelnünk.
Ameddig pedig megvan a kötelék, az egymástól való el nem szakadás, addig minden romba dőlt kapcsolat menthető.

És azt, hogy megéri-e senki sem tudja megmondani, én mégis úgy gondolom, ha egy csöndes, sötét éjszakán figyelünk a szívünkre, eldalolja nekünk, amit talán büszkeségből, vagy dacból soha be nem ismernénk. 

2011. december 6., kedd

Legyünk környezettudatosak!

Arra kerestük a választ, hogy vajon mit gondolnak a debreceniek városuk környezetéről. 

Amint meglátták, hogy kamerával, mikrofonnal közeledünk feléjük, valahogy mindenki megszaporázta a lépteit, vagy a mobiljukat kezdték nyomogatni, esetleg kitartóan figyelték a főiskola előtti munkálatokat. Mégis sikerült pár embert megszólaltatnunk.

A Kossuth-téren beszélgettünk idősebbekkel, fiatalokkal egyaránt. Kérdezgettük őket a szelektív hulladékgyűjtésről, a város tisztaságáról, és kértük őket, fogalmazzák meg, mit tennének, tesznek a tisztább környezetért. 

Egyöntetűen azt nyilatkozták, hogy kevés szelektív kukát látnak Debrecenben, azokat is csak a nagyobb, forgalmasabb helyeken. S míg egy kisebb városban, faluban fokozottan ügyelnek a tisztaságra, addig a cívis- város egy-egy péntek vagy szombat esti buli után úgy fest, mintha valamiféle hadsereg vonult volna át rajta. Cigarettacsikkek a kukák körül, eldobált üvegek és zacskók az egyik szórakozóhelytől a másikig. 

Az interjúalanyok úgy gondolták, hogy az óvodában el kellene kezdeni a szelektív hulladékgyűjtésre való tudatos nevelést. Hiszen a gyermekeket bele kell nevelni ebbe az életformába. Azt is felvetették, hogy hiába próbálkoznak az óvoda-pedagógusok efféle célirányos neveléssel, ha a gyermek, otthon nem ezt látja, hamar kioltódik belőle az egyébként hasznos minta. 

Beszélgettünk vidéki fiatallal is, aki elmondta, hogy otthon külön válogatják a hulladékot, hiszen a szerves háztartási hulladékot könnyedén fel tudják használni a kertben, virágos kertben. 

Hosszasan időztünk a Kossuth-téren, figyeltük az elsuhanó embereket, a röpködő cigarettacsikkeket, a „véletlenségből” el-elhullajtott zsebkendőket. Megfigyeltük a kukák közelében a széllel táncoló zacskókat, papírdarabokat. 

Azt is láttuk, hogy a közmunkások rendíthetetlenül szépítik a parkokat, a szemetes kocsik telerakva ide-oda furikáznak. 

Láttunk szelektív kukákat is, de nem sokat és azok sem voltak olyan helyen, hogy könnyen feltűnjön az átlagos bámészkodónak, vagy éppen a munkájába siető polgároknak. 

De ez természetesen csak Debrecen város központja. Kíváncsiak voltunk, mi a helyzet a központtól távolabb eső utcákban, lakónegyedekben. 

Kérésünkre egy fiatalember elmondta, hogy ahol ő lakik – Debrecen külvárosában – vannak ugyan szelektív kukák, mégsem használják azokat rendeltetésszerűen. Vagy szeméthalom tornyosul mellette, vagy megpróbálnak másfajta hulladékot is a kukákba tuszkolni. 

Azt is elmondta, hogy véleménye szerint nem csak a fiatalok szemetelnek, látott már idősebbeket is szemetelni, s a többi interjúalanytól is ezt a visszajelzést kaptuk. 

Vagy ilyen, vagy olyan véleménye mindenkinek volt a témáról, s biztatóan inkább érveltek a szelektív hulladékgyűjtés mellett, mint ellen. Arra a kérdésre, hogy rendszeresen végzik-e ezt a fajta környezettudatos tevékenységet, többnyire azt a választ kaptuk, hogy időnként. 

A lakosságot leszámítva nagyon sok szervezet és magán személyek is érvelnek a szelektív hulladékgyűjtés mellett, melynek több formája ismeretes. 

Az Electro-Coord Magyarország Nonprofit Kft. 2004-ben alakult, s jelenleg a hozzájuk tartozott vállalatok száma meghaladja a 400-at. Az Electro-Coord Magyarország Nonprofit Kft. egy nyitott szervezet, melyhez bármely e-hulladék hasznosításra kötelezett iparági szereplő csatlakozhat.

Tóth Zoltán, a szervezet ügyvezető igazgatója elmondta: „A világon évente körülbelül 40 millió tonna ipari hulladék képződik. Ennek a negyede Európában, körülbelül 10 millió tonna, és ebből Magyarország körülbelül 120-130 ezer tonnával vesz részt. Ezzel körülbelül 30–40%-a a hulladéknak nem az utcára, nem a lerakókba, hanem újrahasznosításra kerül”.

Az Electro-Coord Magyarország megalakulása óta több mint 100 ezer tonna elektronikai hulladék begyűjtéséről és újrahasznosításáról gondoskodott.

Országos gyűjtőpont-hálózat fontos részét alkotják a barkácsáruházak. Ezeknek vannak  kül- és beltéri tárolóik, melyek az elromlott kisgépeiket leadni szándékozó vásárlók részére megkönnyítik a leadást. E hulladékokat lakossági hulladékudvarokban is szállíthatjuk. 

A szervezet fontosnak tartja, hogy folyamatos jelleggel tájékoztassa a lakosságot a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról. Ennek jó példája a „Hozd vissza, Magyarország!” nevű kampány, melyet az ÖKO-Pannon Nonprofit Kft.-vel közösen szerveznek, vagy a CECED Magyarországi egyesüléssel együtt szervezett Forgó Morgó energiahatékonysági kampány.

A környezettudatos életmód tehát nem megvalósíthatatlan, hiszen szervezetek, ingyenesen használható szelektív kukák, különböző kampányok segítik azt. 

Ha mindannyian összefogunk, és segítjük ezeknek a szervezeteknek a munkáját, akkor sokkal tisztább és egészségesebb környezetben fogunk élni. Az interjúalanyok elmondásai alapján erre szükségünk van, hiszen még messze állunk a környezettudatos életstílustól. De az Electro-Coord és a hasonló szervezetek nagyon sokat segíthetnek ennek az életmódnak a kialakításában, ha az emberek kellő nyitottsággal és elhatározással fordulnak feléjük. 


http://www.licium.hu/jelen-let/legyunk-kornyezettudatosak.html

Város a Magura tövében


Mint egy délceg óriás, úgy magasodik a Magura-hegy a lábánál pihenő álmos városka, Szilágysomlyó felé. 

Az egykori magyar település Erdélyben, a Kraszna folyó ölelésében terül el. Mikor először jártam Szilágysomlyón: a béke, a szeretet és a magyarságtudat otthonaként ismertem meg. Családommal bebarangoltuk a szűk, kanyargós utcácskákkal átszőtt városkát, míg végül megtaláltuk a szívében fekvő csodálatos parkot. A tér közepén, mintha egyfajta katedra lenne, magasodik egy kőtömbökből kimunkált filagória, körülötte macskakőből kirakott, kedves kis járda kígyózik, melyet a szivárvány színeiben pompázó virágok szegélyeznek. A parktól pár lépésnyire ortodox templom vet árnyékot a virágrengetegre. 

A templomba belépve nyugalom lett úrrá rajtunk, mégis a díszes falakat kémlelve erősödött bennünk egy félelemhez hasonlatos érzés is. Református családhoz híven nem vagyunk hozzá szokva a markánsan faragott berendezési tárgyakhoz, vagy a bibliai eseményeket ábrázoló falfestményekhez. Szokatlan volt az aranyszín gyakori használata, az oltár túldíszítettsége. S habár a magas, hideg belső tér hátborzongatóan hatott, mégis gyönyörű látványt keltett. Sosem láttam még ehhez fogható templomot, az pedig külön feltűnt, hogy a helyi lakosság akkor is be-besétál a templomba, mikor ott senki sem tartózkodik. Elvonultak egy-egy távolabbi padsorba, elmormoltak pár imát, aztán hangtalanul, észrevétlenül tovább álltak. Az oltár mögött egyfajta belső szentély volt kialakítva, ide azonban meggyőződésből nem léptünk be. Nem ismerjük az ortodox vallást és nem szerettük volna megsérteni. Talán csak hívők, vagy a papság tartózkodhatott ott. 

A templomból elindulva felkerestük azt a régi gimnáziumot, ahol egykoron, még a második világháború előtt dédnagymamám koptatta az iskolapadot. Ő is velünk volt, homályos emlékei vezettek minket az évtizedek alatt teljesen megváltozott városba. Az iskolát nagy, zömök faajtó vágta el a külvilágtól. A kapun belépve olyan volt, mintha egy időgép szépen megmunkált ajtaján léptünk volna át. Ki tudja hány évtizedet, vagy évszázadot léphettünk vissza az időbe, hiszen dédnagymamám elmondása alapján az iskola ugyan úgy fest, mint egykoron, s bizonyára már azelőtt is így festett, mielőtt ő odajárt volna. 

Hatalmas, vaskos falai, nyikorgós lépcsői lepusztultak voltak, mintha az idő behódolásra kényszerítette volna az egykor nyilván pompázó iskolát. 

A tantermekbe sajnos nem tudtunk belépni, mivel nyári szünet volt, így csak az iskolaudvart és a tornatermet kémlelhettük, ahol el-elgórva felfigyeltünk egy-egy múlt századi időket idéző tornapadra.

Az iskola után ellátogattunk egy domboldalon magasodó templomba, melyhez annyi lépcsőfok vezetett, hogy félúton feladtam a számolást. A templomajtóból tovatekintve a tájra lenyűgöző látvány tárult elénk. Lemásztunk a sok-sok lépcsőfokon és dédnagymamám egykori házát kutatva bóklásztunk a városban. Utunkat keresztezte egy enyhén díszes református templom, mely egy csodálatos hegyoldalba vájt teraszon kapott helyet. A látványt sosem felejtem el. Letekintettünk Szilágysomlyóra. Láttuk az apró megkopott házakat, és a távolabb magasodó, városképet rontó gyárkéményeket. Megpihentünk a templom árnyékában, mivel az ajtaja zárva volt, így nem tudtunk bentebb kukucskálni. 

Végül tovább sétáltunk, felfedezve egy egykori várromot, amiről anyukám idegesen rángatott le minket, instabilitása miatt. 

A Kraszna folyót keresve beszélgetésbe elegyedtünk helyi nénikkel, akik egyből felfedezték, hogy magyarországi magyarok vagyunk. Talán a nyelvjárásunk buktatott le bennünket Mikor bizonyságot nyertek, hogy valóban az anyaországból érkeztünk olyan kedvességgel és olyan szeretettel fordultak felénk, mintha elhoztunk volna egy csöppnyi napfényt az életükbe. Végül útba igazítottak és megtaláltuk a Krasznát. 

Szomorúan folydogált és ügyetlenül kerülgette a bele dobált ezernyi törmeléket, egykori háztartásbéli kellékeket. Dédnagymamámra tudok csak hivatkozni, aki kiábrándultan figyelte az egykoron lenyűgöző folyót, mely mára már alig csordogál. 

A rozoga vashídról lesétálva kisebb gyárak között bolyongva végül visszakeveredtünk a templomos teraszhoz. Dédnagymamám itt megpihent, elidőzött az emlékeiben s kérte mennyünk nyugodtan sétálni, ő majd üldögél kicsit magában. 

Egyedül hagytuk, hadd idézze föl a gyermekkorát. Addig mi megmásztuk a Magurát. Pontosabban csak szerettük volna, hiszen az út háromnegyedénél feladtuk a kísérletet és visszasiettünk dédimhez. 

Végül fagyiztunk még egyet, majd kocsiba ültünk, megtöltöttük mind a három autót és elindultunk vissza, Magyarországra. Láttuk a távolodó épületeket, a lepukkant emeletes házakat, a napfényben megcsillanó templomtornyokat. 

Habár Erdély csodálatos volt, a városokban közlekedő lovaskocsikkal, a milliónyi díszes templommal, a hegyvonulatokkal és folyókkal, mikor átléptük a magyar határt olyan megnyugvást és hazaszeretet éreztünk, mint még soha. Mindannyian erre gondoltunk. A levegő megváltozott, egyszerre ízletes lett, hiába mondtunk le a csodás hegyekről a táj mégis édesebb lett a szemnek, hiszen itthon voltunk. És az idő vasfogával vívódó városok képe után úgy éreztük: Magyarország gyönyörű.  


http://www.licium.hu/jelen-let/varos-a-magura-toveben.html

2011. december 5., hétfő

Szent Miklós legendája


Ha meghalljuk azt a szót, hogy Mikulás mindannyian egy pocakos, fehér szakállas idős úrra gondolunk, aki piros ruhájában bemászik a kéményeken, vagy ajándékokat rejt a kiscipőkbe, ablakpárkányokra. Rengeteg dalt, mondókát írtunk már ehhez a titokzatos, rénszarvas szánon repülő bácsikához, ugyan akkor azt kevesen tudjuk, hogy honnan is ered a Mikulás hagyománya.

A legenda úgy tartja, hogy élt egyszer egy szegény ember, akinek volt három lánya. Hozomány hiányában azonban nem tudta őket férjhez adni, így a lányokra az a sors várt, hogy hajadonok maradnak. Miklós, myrai püspök, aki a 3. században élt elhatározta, hogy segít rajtuk, de szerénységből ezt névtelenül tette. Mikor leszállt az éj egy-egy arannyal teli erszényt tett a szegény ember ablakába, így az férjhez tudta adni a lányait.
Emellett nevéhez fűződik a tengeri vihar lecsendesítése, mely mai napig ismerős tengerész körökben. Úgy tartják, hogy Szent Miklós kimentett két fuldokló hajóst a vízből, ezért a viharba keveredett tengerészek napjainkban is hozzá fohászkodnak.

Akadnak még kisebb legendák, melyeket a nevéhez köthetünk, de a legismertebb a három leány kiházasítása, a Mikulás-kultusz elindítója.

Szent Miklós ezen legendája végül a december 6-ai egyházi ünnephez kapcsolódva terjedt el a városokban a 19. században. Ekkor a gyermekek megtisztított cipőiket az ablakba helyezték, s a Télapó szaloncukorral, vagy déli gyümölcsökkel töltött piros zacskókkal lepte meg őket.
A Mikulás kultusz az egész világot meghódította, tájegységenként mégis különböző módon ünneplik ezt a napot.

Német területeken például a gyermekek Nikolaus-t, a protestánsak Pelzetmärtel-t várják, utóbbiak Szent Márton napján. Angolszász területeken Santa Claus néven ismerik, s karácsonyi ajándékozóként tartják számon. Ezeken a vidékeken a gyermekek a kandallókra zoknikat függesztenek fel, s abba apró ajándékokat helyez el Santa Claus, december 25-én éjszaka. Skandináv területeken Lappföldhöz kötik alakját és Joulupukki néven emlegetik.

A globalizáció hatására a Mikulás elszakadt Szent Miklóstól, a tömegkultúra részévé vált. A Mikulás elvesztette eredeti jelentőségét, idővel a büntetést szimbolizáló krampuszok is eltűntek mellőle. Napjainkban reklámfiguraként is előszeretettel használják alakját. Személyéről alkotott kép is változáson ment keresztül. Míg egykoron úgy tartották, hogy a Mennyből figyeli a gyermekeket, napjainkban már inkább köthetjük Lappföldhöz, vagy az Északi-sarkhoz.

http://www.licium.hu/kultura/szent-miklos-legendaja.html

Mint a tűzijáték


A szerelem olyan, mint a tűzijáték. Hirtelen, robbanásszerűen jön, egy percig beragyog mindent, tündöklő fényével, majd gyorsan, észrevétlenül kihuny, s örökre elég.
Különös, hogy milyen sebességgel képesek elmúlni az érzelmek, s az is, hogy az a személy, aki egyik percben a legnagyobb boldogságot jelenti, a következőben már maga a kínzó fájdalom.
Ilyenkor a hiány és az üresség borzalmasabb minden más érzésnél. Kegyetlenül romba dönt, leigáz, uralma alá hajt. Mint katapult a várfalat úgy bombázza szívünket minden egyes elfelejtett szó, minden múltba veszett érintés, minden illat, ami az egykori kedves ruháiból menekülve meg-megkísérti orrunkat.
S az a különös, hogy ilyenkor az ember akkor is egyedül van, ha tömegek veszik körül. A lélek valahol, odabent összekuporodva, meggyötörve, sokszor kifacsarva üldögél egy sötét sarokban, s próbálja összehegeszteni parányi testét.
A magányosság és az önsajnálat még csak-csak enyhülhet az idővel, de a maszk, ami mögé kénytelenek vagyunk elrejtőzni csak nehezen kerül le az arcunkról. Ügyes kis holmi ez, elrejti a könnyeket a világ elől. 
Amíg pedig sikeresen tudjuk játszani a szerepünket, hogy minden rendben van, addig képesek vagyunk megóvni lábadozó lelkünket az újabb támadástól. 

2011. november 15., kedd

Az ihlet édes csókja

Egyszer volt, hol nem volt volt egyszer egy selytelmes tündér. Fantázia ország mélyén lakott, annak is a legtávolabbi pontján. Parányi kis lény volt, aprócska szárnya ködből, aranyszín haja csillagfényből készült. Csöndes és kiszámíthatatlan kis lányka hírében állt. Ritkán jött, ha hívták, de mindig ott volt mikor az ember nem számított rá. Egész életében rendíthetetlenül hordta az ihletet tulipánból készült batyújában. Éjszakánként, az álmokon át surrant át az emberek világába, hogy becsempéssze portékáját az arra fogékonyak tudatalattijába. Nem ment ám mindenkihez, csak ahhoz, aki kiérdemelte. Amilyen aprócska volt, olyan nagy ajndékot hordozott a tulipán batyúban. Manapság hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, milyen fontos is ez a tündérke. Gyakran másolunk, vagy átírunk dolgokat, ahelyett, hogy felhasználnánk a parányi tündér ajndékát. Ezzel talán örökre elriasztjuk magunktól ezt a félénk kis lényt. Nekünk, akik próbálkozunk az írás csodálatos művészetével elengedhetetlen, hogy higgyünk a kis tündérben. Más különben kifogy az ötlet-kamra és nem leszünk képesek önmagunk kifejezésére, ami talán a legnagyobb átok annak, aki érzéseit a sorok kusza rengetegével képes kifejezni.

Kép forrása: http://agresszor.freeblog.hu/files/t%C3%BCnd%C3%A9r%20a%20markomban.jpg

Amiért érdemes élni

A szerelem az élet értelme. Aki sosem volt szerelmes, nem tudja mit jelent igazán élni. Akinek nem volt soha beteljesült szerelme, nem tudja mi az élet. Mert mikor valaki szerelmes, minden más jelentéktelenné válik. Az igaz és viszonzott szerelem megóv a hibáktól, életcélokkal lát el, és megtanít arra, hogy egy másik embert boldoggá tegyél. És mi tudna nagyobb örömet okozni, mint látni a megcsillanó boldogságot annak a szemében, akiért mindent megadnál? Természetesen semmi. 


A szerelem - minden bizonnyal - azért adatott meg nekünk, emberi lényeknek, hogy boldoggá tegyünk valakit. S a szeretett személy boldogsága az élet értelmének mágikus kulcsa. És igen, a szóbeszéd igaz. Egyszer, csak egyetlen egyszer vagyunk szerelmesek az életben. Ez a szerelem azonban nem rajtunk áll. Belezúghatunk száz, meg száz emberbe, de semmi sem fogható ahhoz, mikor két szív egy ütemre dobban, mikor az ember megtalálja a hiányzó felét. 


Rengetegszer hihetjük, hogy szerelmesek vagyunk, de ha igazán érezzük ezt a semmihez sem fogható érzést nem hinni, hanem tudni fogjuk, hogy az a bizonyos személy az életünk értelme, és sosem engedjük el. Még ha az élet, vagy ha úgy tetszik a sors akadályokat is gördít elénk, együtt mindenre képesek vagyunk, mert ketten vagyunk egy tökéletes egész, ami képes legyőzni a világot. Mikor végre átérzed és tudod, hogy mit jelent a szerelem rájössz, hogy ennél nincs hatalmasabb és gyönyörűbb érzés. Aki már tapasztalta ezt a semmihez sem fogható csodát, az tudja, hogy nem a pénz, nem a hírnév, és nem az elismertség érzése, hanem a szerelem az, az ajándék, amit az ember kapott az élettől. 


Kép forrása: penzkereso.abbcenter.com

Sosincs késő belépni a tudás kapuján

Egyre többször hallani riasztó adatokat a bukások számáról, a magyar oktatás színvonalának csökkenéséről és egyéb aggodalomra okot adó tényezőkről. De vajon mi lehet a valódi oka a gyengülő eredményeknek és a bukásoknak? Pellei Zsolttal beszélgettem, aki sajnos szeptembertől újra kezdi a középiskola első osztályát.

Hova jársz iskolába?

A Diószegi Sámuel Közép- és Szakképző iskola diákja vagyok.

Még csak első évfolyamos voltál, ha jól tudom. Az általános iskola gyengébb követelményei az új közeg vagy a másfajta tanítási módszer is előidézhette, hogy nem feleltél meg a követelményeknek. Te hogyan gondolod, mi vezetett a bukáshoz?

Így, utólag egyszerűen meg tudom magyarázni. Sem az általános, sem a középiskola során nem tanultam annyit, amennyire szükségem lett volna. És szomorú, de be kell vallanom, hogy a pótvizsgára sem készültem megfelelően. Nem azt mondom, hogy nem tanultam, hanem azt, hogy nem hatékony módszereket alkalmaztam. Néha úgy érzem, semmi sem marad meg a fejemben, vagy mindent összekavarok.

Hogyan élted meg magát a pótvizsgát?

Elég rosszul. Kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Emellett a torkom a szívemben dobogott. Elég sokat is kellett várnom és órákon át izgultam a többi vizsgázóval együtt. Még annyit, azét hozzá tennék, hogy kicsit kellemetlen is volt az egész szituáció, úgy éreztem nem tartozom oda, hogy én ennél okosabb vagyok. Sajnos a reáltantárgyakkal egyáltalán nem tudok megbarátkozni.

Megértem. A reáltantárgyak nekem sem voltak a kedvenceim. Ha olyan gyenge vagy belőlük, ahogy állítod hogyan készültél a vizsgára?
Matematikából és fizikából buktam. Mindkettőből jártam tanárhoz, de sajnos csak az egyik sikerült. Így még bosszantóbb, mert egyetlen tantárgy miatt ismételnem kell egy egész évet. Ez plusz pénz a szüleimnek. Bejárós vagyok, így egy évvel több ideig kell vegyék a bérletet, a távolságit és a helyit is, emellett egy évvel később tudok munkába állni, ami szintén nem valami jó dolog.

Mit érzel most, hogy osztályt kell ismételned, ha az anyagi okoktól most eltekintünk?

Nagyon sokkolt. Sírni tudtam volna, mikor a tanár érzéketlenül annyit mondott, hogy sajnálom. Megértem, hogy nekik ez egy munka és nem fognak minden egyes bukott lelkével foglalkozni, de nekem ez nagyon rosszul esett. Emellett szégyellem magam a szüleim előtt, nem akartam még több csalódást okozni nekik.

Mi fog hiányozni a legjobban a régi osztályodból?

Főként a bolondozások, a diákcsínyek, a barátok. Egy új közösségbe beilleszkedni nagyon nehéz és én sajnos kezdhetem elölről.

Maradsz az iskolában vagy átjelentkezel máshova?

Maradok. Nem hátrálok meg. Legközelebb már sikerülni fog. 

Munka, munka az a fránya munka

Manapság egyre nehezebb elhelyezkedni a munkaerőpiacon egy pályakezdő fiatalnak. A munkaadók általában a tapasztalt munkaerőt keresik, de hogyan is jutna tapasztalathoz egy olyan, frissen végzett egyén, akit sehová sem vesznek fel dolgozni. Interjúalanyom Kontor Ingrid Hanna, aki már régóta keres állást, eredménytelenül.


Mikor és hol végeztél a tanulmányaiddal?

Az Irinyi János Gimnázium Szakközép- és Szakiskolába jártam, 2009-ben érettségiztem.

Mióta vagy tartósan álláskereső?

Körülbelül egy éve keresek már állást.

Hogyan tudod fenntartani magad így, hogy több mint egy éve nincs jövedelmed?

Szerencsésnek mondhatom magam. A barátommal élek, és neki van munkahelye, így ha szűkösen is, de meg tudunk élni. Emellett a szüleim is segítenek, ha tudnak.

Milyen jellegű munkákat kerestél?

Folyamatosan keresek munkát, mindenfélét. Nem nagyon számít, hogy milyen jellegű a munka csak fizessenek érte.

Eddig milyen visszajelzéseket kaptál?

Eddig nem sok sikerrel jártam munkakeresés terén. Rengeteg helyről még csak vissza sem hívják az embert. Mondjuk, a munkaadóknak sem lehet könnyű a választás, hiszen 1 meghirdetett állásra több százan jelentkeznek.

Igen, sajnos ez igaz. Tervezel e valamilyen továbbképzést, ha nem sikerül rövidesen munkát találnod?

Terveztem, hogy jelentkezek OKJ-s képzésre, amelyet a munkanélküli támogat, csakhogy ezeket a támogatásokat visszavonták és mivel jelenleg az is elég gondot okoz, hogy hogyan éljünk meg, nem futná arra, hogy tanulmányokat is folytassak. 

Táncolj, avagy fejezd ki így önmagad

Mindenkinek szüksége van egy hobbira, ahol kiteljesedhet, amit művelve megfeledkezhet a gondokról. Ez szinte elengedhetetlen része az emberi életnek, hiszen mindannyian mások vagyunk, így más-más elfoglaltságra van szükségünk ahhoz, hogy megéljük önmagunkat. Interjúalanyom Oláh Erika, aki évek óta hobbi-szerűen táncol, vele beszélgettem.

Hány éve ejtett rabul a tánc szeretete?

Még belegondolni is furcsa, de idén lesz 10 éve, hogy táncolok.

Milyen stílust táncolsz?

Főként hip-hopot, de vannak benne más elemek is.

Miért kezdtél el táncolni?

Vicces, de kicsi koromban láttam a tévében táncosokat és akkor nagyon megtetszett az egész, ezért addig rágtam anyukám fülét, amíg be nem íratott egy táncstúdióba.

Azt mondtad 10 éve táncolsz, akkor lehettél olyan négy-öt éves. Mostanra biztosan körvonalazódott már benned, hogy mit jelent neked a tánc.

Közhelyesen fog hangzani, de ha táncolok szabad lehetek. Ilyenkor megszűnik minden, csak én vagyok és a zene. Tökéletes harmónia. Ilyenkor adom ki magamból a feszültséget, intenzívebben élem meg az érzelmeimet.

Meddig szeretnéd folytatni?

Ezen még nem gondolkoztam, de azt mondom, amíg csak lehetőségem van rá.

Vannak távlati céljaid a tánccal kapcsolatban?

Nem igazán, inkább csak hobbiként űzöm, de persze sosem lehet tudni.

Elárulod nekem, hogy hol lehet benneteket megtalálni, és hogy mi a neve a stúdiónak?
Persze. Lolita Mozgásstúdió és Püspökladányban működünk.

Ha már itt tartunk. Ha valaki kedvet kapna, hogy beiratkozzon, milyen követelményeknek kell megfelelnie?

Szeresse a táncot és ne hagyja ki a próbákat. Egyébként mindenki jöhet, 4 éves kortól. Felső korhatár nincs. Több csoport van, egy csoportban általában 40-en vagyunk, de ez változó.

Főként fiúk, vagy lányok járnak?

Többnyire lányok, de van néhány lelkes fiú tagunk is.

Vannak rivalizálások a csapatban, vagy örök barátságok?

Rivalizálás mindenhol van, de inkább azt mondom, hogy mindenki mindenkivel jóban van.

Voltak már komolyabb fellépéseitek?

Szerencsére egyre többet hívnak minket, már nem csak a környékről, hanem a távoli településekről is. Legutóbb a Pocsaji Falunapon vettünk részt a csapatommal, de a „nagyokat” hívták már a Balatonra is fellépni.

Erika, köszönöm szépen és további sok sikert a tánchoz.

Én köszönöm.  

Felnőtt fejjel az iskola padban

A diploma megszerzése még független diákként is nehéz. Édesanyaként és dolgozó nőként azonban sokkal több akadály van, amit az embernek át kell tudni hidalnia. Egy olyan hölgy volt az interjúalanyom, aki család mellett sikeresen, kiváló eredménnyel végezte el a főiskolát, és szerezte meg diplomáját.

Milyen okból kifolyólag kezdted el a főiskolát?

Szerettem volna a középszintű végzettségemet felső szintre emelni, valamint a munkahelyem a munkahelyem is megkívánta a felsőfokú végzettséget.

Hol- és milyen szakon diplomáztál?

A Nyíregyházi Főiskolán szereztem oklevelet. Andragógus végzettségem van, azon belül személyügyi szervező vagyok.

Hogyan ítéled meg a manapság egyre népszerűbb nézetet, miszerint „előbb szakma, munkahely, aztán család mellett ráér diplomázni”?

Ezt csak bizonyos esetekben tartom helyes megoldásnak, mivel a munkát, a családot és a tanulást összeegyeztetni nagyon nehéz feladat, még levelező képzésben is. Ezért én úgy gondolom, hogy először a karrierüket kell megalapoznunk.

Te, mint gyakorló édesanya hogyan vészelted át a főiskola 3 évét?

Nagyon nehéz volt. Külső segítség nélkül nem is boldogultam volna. Szerencsére a családomtól nagyon sok segítséget kaptam.

A gyermekeid hogyan viselték, mikor egy-egy vizsga miatt kénytelenek voltak nélkülözni az anyai gondoskodást?

Igaz, hogy én nehezen tudtam gondoskodni róluk ezekben az időkben, de édesanyám elvégezte azokat a feladatokat, amelyeket én idő és energia hiányában nem voltam képes. A gyerekeim nagyon megértően álltak hozzá és büszkék voltak rám, hiszen tudták, hogy ez az ő javukat is szolgálja. Ezzel egy időben sikerült több önállóságra is szert tenniük.

Mennyire tudtad hasznosítani a munkád során, a padban megszerzett ismereteket?

Kiszélesedett a látóköröm, a problémamegoldó készségem fejlődött, bonyolultabb feladatok megoldására is képes lettem.

Mindezek fényében, amiken már átmentél, újrakezdenéd?

Gondolkodás nélkül. Akkor nagyon nehéz volt, de úgy érzem megérte. Boldog vagyok és büszke arra, amit elértem.   

Harapj bele a világba, csak tudd megemészteni.

Mindig van olyan időszak az ember életében, amikor elbizonytalanodik addigi munkája, tanulmányai miatt. Európai Uniós tagországként a magyar munkavállalók számára is megnyílt a piac, hogy külföldön végezzenek munkát. A magas kereset, a csábítóan szép és fejlett országok sokszor megrészegítik a felsőoktatásban tanuló diákokat. Ilyenkor jön a dilemma: menjek, vagy maradjak. Igaz, egy diploma sok munkához elengedhetetlen, egyfajta egzisztencia és jól mutat az önéletrajzban, ugyan akkor sokszor vajmi keveset érünk egy magyar diplomával a kezünkben. Kétség sem fér ahhoz, hogy a magyar oktatás színvonala magasnak mondható, hiszen mind közép-, mind a felsőoktatásban rengeteg ismeretanyagot sajátíthatunk el, jóval többet, mint jó pár külföldi egyetemen, középiskolában. Ugyan akkor ott a kérdés: Vajon szükségünk van mindenre, amit megtanulunk? Jó pár külföldön tanuló és dolgozó ismerősöm van, akikkel sokat beszélgettem, így könnyű szerrel összevetettem a magyar és a külföldi lehetőségeket. Szomorú, de igaz, hogy sok külföldi iskolában sokkal alacsonyabbak a diákok felé támasztott követelmények, míg a végzettségükkel, sokkal nagyobb keresethez juthatnak, jóval megbecsültebbek, mint egy magyarországi iskolában végzett szakember. Ismerőseim elmondása alapján, külföldön sokkal keresettebbek a szakmunkások, mint a diplomás emberek, ha külföldi munkavállalókról van szó. Ilyenkor a diákok zömének a fejében megfordul a gondolat, hogy feleslegesen tanult-e éveket, hiszen a befektetett munka, valamint a tanulásba ölt súlyos forintok nehezen térülnek meg, a magyar munkaerőpiacon. Hiszen Magyarország kis ország és nem rendelkezik olyan adottságokkal, mint sok európai ország. Ha valaki minden áron külföldre kívánkozik, nem árt észben tartani, hogy megfelelő nyelvtudás nélkül szinte lehetetlen jól fizető munkahelyet találni. Ilyenkor érdemes megpróbálni Erasmus ösztöndíjjal külföldre utazni, megszemlélni más kultúrákat, tanulni a nyelvet és megtapasztalni, tudunk-e huzamosabb ideig távol élni a szülőföldünktől. Azzal a ténnyel tisztában kell lenni, hogy ha valaki nem magasan képzett és még nem elismert szakember nem fog külföldön sem álomálláshoz jutni. Először mindig egyszerűbb, sokszor nevetségesen könnyű munkákkal kell kezdeni, amíg az ember beilleszkedik, hozzászokik a helyi szlenghez, az életritmushoz. Valóban, nem szükséges diploma ahhoz, hogy külföldön megteremtsük az átlag életet, de sosem árt, ha egy jól kamatoztatható végzettséggel tudunk előrukkolni, ha a helyzet megkívánja. Ugyan akkor, ha egy magyar diploma nem is ér annyit, mint a célországban megszerezhető diploma jó kiinduló alap, amire már könnyebben lehet építkezni átképzések, tanfolyamok által. 

A szerelem a kulcs

Az emberek valahogy mindig megrettennek, ha addig ismeretlen, nem átélt helyzettel találják szembe magukat. A legtöbb ember ilyenkor legszívesebben visszafordulna a jól megszokott dolgok felé, hogy ne is kelljen megbirkóznia az elé gördülő akadályokkal. Igen, valamilyen szinten, mélyen legbelül minden emberben benne van a gyávaság. Ezt a gyávaságot akkor és csak akkor képes legyőzni, ha van valami ösztönzés, ami motiválja, ami hajtja és hajtja, hogy bármi áron, az ismeretlenen átgázolva elérje a célját. A szerelem ilyen ösztönzés... 

Jeges érintés

Az út mentén öreg akácok ordítják keserű dalukat, mikor a jeges szél megérinti elgémberedett ágaikat. Nyúzza, kínozza őket ez a jég-fuvallat, s behódolásra kényszeríti új játékszereit. Az egykor dús bokrok ruhájukat vesztve, meztelenül dideregnek az akácfák lábainál. Oltalomért esedeznek az eszét vesztve tomboló szélnek. Az azonban nem kegyelmez nekik, jeges ujjaival szétszaggatja a védtelen bokrokat, mintha ellenségeit próbálná móresre tanítani ezzel.
A mező is retteg, ahogy átrohan rajta a jégruhában táncoló forgatag, siratót dúdolva a felhőtakaró alól kimerészkedő holdnak.
A csillagok már menekülnek, fényüket ügyesen elrejtik, hogy ne hagyjanak maguk után nyomot, magányos sötétségre kényszerítve ezzel az ok nélkül vezekelő természetet.
A nagy, szürke takaró hangtalanul repedezik, hogy rövidesen rázúdítsa fehér könnyeit az alant elterülő világra.
A fűszálak dideregve bújnak össze, s várják a feléjük száguldó halált. Nem dacolnak, nem védekeznek, elfogadják a sorsukat.
A megkínzott, elgyengült vászon végül nem bírja tovább, szabadra engedi gyermekeit a világban, hogy telepedjenek meg a rettegő természet fagytól fájó testén.
S végül, mikor már mindet elfedett a pusztító, fehér fátyol, melynek egyetlen érintése is halálos lehet, a természet megadja magát és otthonába invitálja a jeges széllel lepaktáló hópelyheket. 

A szavak ereje

Megüthetsz valakit, elveheted, ami kedves neki, kirabolhatod, mégis a legnagyobb fájdalmat a szavakkal elkövetett erőszak okozza.  

Sokszor nem gondolunk bele, hogy mit ejtünk ki a szánkon. Megfogalmazunk egy véleményt, vagy hirtelen felindulásból, esetleg tévedésből rákiabálunk ezt-azt a másikra, s mit sem törődve azzal, hogy mi lesz később, tovább állunk. 

Ilyenkor fel sem fogjuk, milyen lelki sebet okozunk meggondolatlan szavainkkal egy embertársunknak. Hiszen a lelki seb olyan, mint mikor megvágjuk az ujjunkat. A vérzés idővel eláll, a seb beheged, de a sebhely örökre megmarad, egy emberöltőnyire megpecsételve az életet. 

A szavak éles kések, melyek olyan mélyen hatolnak a lelkünkbe, hogy onnan lehetetlen tökéletesen, hegesedés nélkül eltávolítani, kitörölni azokat. 

A szavak ugyanakkor erős buzogányok is, melyek, ha megfelelően célzunk, egy életre megnyomoríthatják a bántalmazás elszenvedőjét. 

A szó tehát veszélyes fegyver. Nem mindegy hogyan használjuk. Ezért fontos, hogy mielőtt kiejtünk valamit a szánkon, jól gondoljuk meg, mit mondunk. Talán nekünk semmiségnek tűnhet egy-egy elejtett félmondat, de olyan fájdalmat okozhatunk ezzel a másiknak, amire nem szolgált rá, amit nem képes kezelni. 

De ha rá is szolgált szavaink bántó súlyára, van-e jogunk ítéletet mondani egy embertársunk felett? Hiszen mindenkinek megvan a saját véleménye. Amíg nem húztuk fel egymás lábbelijét a tipegő babacipőktől kezdődően, amíg nem jártuk végig egymás útját sárban, esőben, hóban, vízben nincs jogunk ítélkezni, és soha nincs jogunk egy másik, érző lényt megbántani.

Azt mondják bocsánatot kérni a legnehezebb. Ez badarság. A bocsánatkérés a legönzőbb és legkönnyebb dolog a világon. Önző, mert lelki terheinket próbáljuk enyhíteni vele és könnyű, mert kimondani bármit ki lehet. Az érzéseken ugyan akkor ezerszer nehezebb változtatni. Az, ha megbántunk valakit, nem hozható helyre azzal, hogy odalökjük: Sajnálom. 

Nem bocsánatot kell kérni, a bocsánatért meg kell dolgozni. S talán, de csak talán, ha jól végezzük a munkánkat, egy nap elhalványul a sebhely annyira, hogy tulajdonosa megfeledkezzen róla. 


(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/a-szavak-ereje.html)

A megigéző alkonyat

Nincs annál szebb pillanat, mint amikor rácsodálkozunk a természet varázserejére. 

Az alkonyat gyönyörű szakasza a napnak. Még ilyenkor, őszi időkben is élvezetes kiülni a szabadba, és csöndben figyelni a lemenő nap fényében ringatózó faleveleket. Hallgatni a földet érő dió koppanását a hűs talajon, vagy a bogarak játékát az elmúlás színeiben tündőklő avartakaró alatt. Jóleső érzés érezni a szél hűvös simogatását, és figyelni az unottan tovaúszó bárárnyfelhőkét.

Ez az a napszak, amikor a nappal és az éjszaka egy elnyújtott pillanatra megérinthetik egymást úgy, mint az egymástól eltiltott szerelmesek. Csak egy röpke pillanat, mégis mennyi csoda játszódik le ebben a pár percben. Megigéző nézni, ahogy a munkájában megfáradt nap nyugovóra tér és átadja helyét az ezüstösen ragyogó holdnak. Ez a körforgás emlékeztet arra, hogy milyen rövid is az élet, milyen gyorsan változnak a dolgok, s hogy mi, emberek hajlamosak vagyunk átsiklani az egész életen, megállás nélkül. 

Az alkonyat varázslatos ereje szabályosan parancsolja, hogy álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig, mi is fontos nekünk az életben. Hiszen olyan közel az elmúlás, oly rövid az élet. A ragyogó napsütésnek egyszer vége szakad, hogy belépjünk egy ismeretlen, csillagfényes - s talán - jobb világba.  


(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/a-megigezo-alkonyat.html)

( A kép a csipetnyiso.hu oldalrol származik )

2011. október 20., csütörtök

Noszvajban az Év Pincészete


Az egri borvidékhez tartozó Noszvajon működő Thummerer Pincészet lett a 2011-es év pincészete.


Immár tizedik alkalommal ítélték oda a díjat a Magyar Borakadémia, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa (HNT) és a Szőlő és Bortermelők Szövetsége által delegált 85 szakember szavazata alapján. Idén a Thummerer Pincészet kapta az elismerést.
A pincészet alapítója, Thummerer Vilmos 1984 óta foglalkozik magánvállalkozóként szőlőtermesztéssel és 1992-ben vásárolta meg a pincészet jelenlegi telephelyét. Ma már közel 100 hektáron termeli a szőlőt, a kezdeti 7 hektárhoz képest. Valamennyi ültetvényt ő maga telepítette. A vállalkozás évente mintegy 350 ezer palack bort értékesít és emellett több mint 300 millió forintos árbevételt termel. Termékeik között megtalálhatóak a kisebb kategóriás, napi fogyasztásra szánt borok, valamint a több ezer forintos csúcsborok is.

A díjat szeptember 1-jén vette át Thummerer Vilmos tulajdonos.

(http://www.licium.hu/hirek/noszvajban-az-ev-pinceszete.html)

A torinói ló


Tarr Béla játékfilmje indulhat az idegennyelvű Oscar-díjért 2012-ben.


A döntést augusztus 31-én hozta meg az Oscar-díjra nevező magyar bizottság. A hivatalos nevezések közül az Amerikai Filmakadémia képviselői január végén választanak ki öt filmet, amelyek közül a legjobbnak ítélt február 26-án megkapja az aranyszobrot. A torinói ló világpremierje a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon volt februárban. Itt elnyerte a zsűri nagydíját és a filmkritikusok díját is, valamint közel harminc ország filmforgalmazója vásárolta meg. A filmet azóta több neves filmművészeti fórum is műsorára tűzte világszerte. Az alkotás észak-amerikai premierje a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon tartják ezen a héten, míg az Egyesült Államokban a New York-i Filmfesztiválon lesz majd megtekinthető. A USA-ban a film rövidesen moziforgalmazásban is megjelenik. Az Oscar-díj szabályzata alapján, hazánk azon filmek közül nevezhetett egyet a kategóriába, amelyek 2010. október 1- 2011. szeptember 30. között jelentek meg a hazai mozikban. A torinói ló Krasznahorkai László forgatókönyvíró és Tarr Béla rendező közös műve.

(http://www.licium.hu/hirek/a-torinoi-lo.html)

Határtalan utazás


Kezdetét vette a Határtalanul! tanulmányi kirándulási program, melynek részeként az első csoport szeptember 4-én indulhatott Erdélybe.


500 millió forintot különítettek el a programra az idei költségvetésben, ebből az összegből összesen 15.500 diák és pedagógus utazhat Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára vagy a Vajdaságba. A cél az, hogy a jelenlegi pályázati támogatás normatívvá váljon a jövőben. Répás Zsuzsanna, helyettes államtitkár elmondta, hogy az volt a terv, hogy a korábbi pilotprogramban résztvevő hatezres létszámot megduplázzák, és ez sikerült. Azt is jelezte, hogy az állami keretből kétféle utazást is támogatnak. Az általános iskola hetedik osztályosai elsősorban „felfedező utakra" mennek majd, megismerkednek a külhoni magyar területek jellegzetességeivel. Ugyanakkor az utak 97 százalékánál van olyan programelem, amely tartalmaz határon túli magyar fiatalokkal való találkozást is; ilyen utakra mintegy 12,5 ezren mennek - mondta Répás. A másik utazási típus, a pilotprogramban részt vevő szakképző intézmények együttműködését támogatja. A program keretében 1259 magyarországi diák utazik ki, és 1340 diák érkezik a külhoni területekről. Sokan utaznak idén szeptemberben, októberben, de a legtöbb kirándulás tavasszal várható.
 
Forrás: Dehír.hu

(http://www.licium.hu/hirek/hatartalan-utazas.html)

Aranyfodrok

Megéreztem a talpammal az ősfű csodálatos gyengédségét. Úgy cirógatott, mint ahogy a titkos szeretőt szokás. 

(Részlet a szerző készülő regényéből)

A fű ugyanolyan nedves és selymes volt, mint mindig. Aztán eszembe jutott a kedvenc tavam. Egyszeriben fékezhetetlen vágyam támadt az iránt, hogy lássam. Szerettem volna teleszívni a bőrömet napsugárral, miközben a tó édes morajlását hallgatom. Biztos voltam benne, hogy át kell vágni az erdőn, ezért jobbra fordultam. Arra, amerre a misztikus rengeteg állt. Felrángattam magamra a zoknit és a cipőt, majd megiramodtam a széllel keringőző fák felé.

Sosem féltem ebben az erdőben. Kislány koromban gyakran játszottam benne, most mégis berágta a zsigereimbe magát a félelem alattomos kis férge. Nem tudtam volna megmondani mitől félek, mégis ha tehettem volna elkerülöm a festői szépségű zöld óriásokat. A tóhoz azonban ezt az egy utat ismertem, ezért összeszedtem a bátorságomat és vonakodva beléptem az ősöreg fák közzé. Ahogy egyre mélyebbre jutottam, a napsugarak annál nehezebben tudták átküzdeni magukat a fölöttem kupolaként összezáródó lombkorona falon.

A talaj nyirkos volt és süppedős, a rothadás émelyítő szaga belengte a levegőt. Próbáltam gyorsan átverekedni magamat a gyökér-tengeren, de a haladás nem volt olyan egyszerű, mint az emlékeimben. A nedves növényzet az arcomba csapot, időnként meg-megkarmolt érintésével, mint a játékos kismacska. Végül legyűrtem az ínycselkedő természetet és megpillantottam a tavamat. Pont ott állt, ahol hét évvel ezelőtt hagytam.

A nap sugarai aranyszín-fodrokkal híntették meg a lágyan hullámzó tótükröt, a cserfes északi szél gyengéden játszott az unottan bólogató vízinövényekkel. Minden annyira tökéletes volt, hogy hirtelen kedvem támadt megmártózni a folyékony aranyban.



(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/aranyfodrok.html)

(A kép forrása: http://t1.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRmgCgZFMLhZL-OnWKZff1cFc1m7i730gWzxqit-eGGb_Q_G5cgmA )

Mindenki képes hinni

Minden ember hívő, csak van, aki nem tudja magáról.  

Gondoljunk csak bele. Személy szerint én már több embertől hallottam, hogy semmiben sem hisz, saját magán kívül. „Szegény lehet az életed"– hagytam rá, de nem bonyolódtam vitába. Mi értelme is lett volna, az emberek véleményét úgysem lehet akaratuk ellenére megváltoztatni. Még ha lehetne is, nem tisztességes. Mégis, különös módon ezek az emberek hányszor hazudtolták meg önmagukat. Ha valami baj történt a családban, ha beteg lett egy gyermek, ha hosszú utazás előtt álltak, ha szívügyeik voltak, ha valami fájt, vagy ha csak magányosak voltak, mind azt mondták: „Istenem, segíts".
Most akkor hogy is van ez, kérem szépen? Egyszer nem hisznek, aztán hisznek? Nem, ez nem ilyen egyszerű. Hogyan is lehetne az? Az ember alapjába véve lusta és önfejű. Sokkal kényelmesebb azt mondani: semmiben sem hiszek, csak azért, hogy ne kelljen valamit tennie a saját hite nevében, mint kijelenteni: igen, van hitem és annak megfelelően élek. Nem szabad önmagunkat álltatni, hogy nem hiszünk. Nyitottá kell válni és meg kell keresni az utat Istenhez, hiszen rá mindig számíthatunk, ott van mellettünk egész életünk során.

(http://www.licium.hu/hit-vallas/mindenki-kepes-hinni.html)